Valahol, egy fél mosolyban

Szerelemről írni és beszélni olyan, mintha a tojásrántotta receptjét magyaráznám lelkesen, terebélyes gesztikulációkkal, gyönyörűen tagolva. Na, jó, talán még sem, hiszen azt, hogy a tojást elütöd, felvered, fűszerezed, majd a forró serpenyőbe öntöd, mindenki tudja. Ismerjük a lépéseket, amelyeket nem lehet felcserélni, mert egy nagy katyvasz lesz a végén a tányérban. Lehet, a szerelem inkább ez a katyvasz.

De azért mégis erőltetettnek hangzik minden szó, amit annak kapcsán mondunk. Klisék, örökérvényű okosságok, giccses, nyálas, agyonhasznált idézetek. Megírták a költők, és eljátszották a nagy zenekarok. De mégsem tudjuk meghatározni. Különben is, rengetegféle szerelem létezik, tudjuk mindannyian.

Van az az egy azonban. Amit hívhatunk igazinak, nagy Ő-nek, lelki társnak. Anyukám mindig azt mondta, ez az, amit megérzel az első pillanatban, majd nem kételkedsz soha. Annyi hűtlenségen, vitán, ajtócsapkodáson, görcsös féltékenységen, pofonon túl, egy pillanatra sem hittem ezt el soha. Biztos voltam benne, hogy ez, mint egyszerű érzés, nem létezik. Hangoztattam, hogy a szerelemért, a szerelembe esésért tenni kell, megalkudni, megbeszélni, megérteni, akarni, és tenni, tenni, tenni.

Az őszt hirdető hűvös szél lengeti ruhámat, miközben kortyolom kávémat, és próbálok a gondolataim végére érni. Velem szemben a másik kerti kanapén fekszik ő, az igazi, a nagy, a lelki társ. Szuszogásából hallom, alszik. Bámulom, a fülemig ér idétlen mosolyom. Két napja mondtam neki igent. Igen, leszek a feleséged – küszködtem könnyeimmel.

Alig ismerem néhány hónapja. Nem volt még semmilyen akadály előttünk, nem kellett dönteni semmiről, nem kellett sem akarni, sem tenni. Sodródtunk az árral, és továbbra sem kapaszkodunk elméletekbe. Nem tudom, mikor és hogyan szerettem bele, csupán arra emlékszem, hogy az első randevún már gyereknevelésről beszéltünk.

Belenéztem égkék szemébe, és olyan volt, mint az otthon. Az ismert, mindig meleg, puha otthon. Hazaértem.