Újnépi hitvallás

Fiatalnak számító, tehát a fordulat után befutott író művét olvasom, melynek falusfelei a szereplői, s megejt a rokonszenv, mellyel kezeli őket. Nem tudom megállni, üdvözlöm is a dolgot, ráadásul közérdekű jelenségről van szó, tehát kétszeresen is ünnepelni való a mai világban, amikor az írók, különösen a lírikusok egy csoportja teljesen visszavonult  a maga világába, és elmerülve nyelvi kísérleteinek űzésében nem is szánja műveit másnak, csak a vájtfülűeknek, annak a szűk körnek, mely jobbára a szerkesztőből és a recenzensből áll. (E háromszemélyes szerkezet annyira jutott már nem egy helyen, hogy teljesen elvonatkoztat az olvasótól, nem csak, hogy nem számol vele, hanem mint hozzá nem értőt nézi le, ha egyáltalán útjába akad.)

Mondom, a magyar irodalom szociográfiai hagyományai felől nézve magam is csak dicsérni tudtam a társakkal közösen megtapasztalt élmény (együtt dolgoztak egy időben) formába öntését, kedvemre való volt a sok tisztán indivialisztikus mutatvány után, melyet azon a címen művelnek sokan, hogy a kifejezési eszközök gyarapítása révén kívánnak hozzájárulni a művészet továbblépéséhez. Ez a befele fordulás háromezer év irodalomtörténetének tanúsága szerint válságjelenség szokott ugyan lenni, de létjogosultságát is megadja/megadhatja a kísérletnek. A dolog nyilván a jövőben elválik még.

Más okból bocsátottam azonban mindezt előre. Több mai műben egy zavaró mellékhang, egy leereszkedő mentalitás is belevegyül a téma „kifejtésébe”, egy olyan írástudói gőg, mely számomra, ki a népi és a korábbi urbánus irodalmon nőttem fel, fülsértően hat.

Nem tehetjük meg a mai nagy közösségi elbátortalanodás korában még időlegesen sem, hogy lemondjunk az irodalom társadalmi felelősségéről. Nem igaz, hogy a politika a politikusok dolga lenne akkor, amikor azok láthatólag nem teszik tulajdonképpeni dolgukat. Újnépi, újtranszilván, megtisztított, újközösségi krédóra van szükség, mert az írástudói lelkiismeret „nem mehet szabadságra” ott, ahol pontosan a szabadságot forgatják ki a maga valójából.