Tapodtat sem közeledtünk

Igen jó alkalom lenne Románia százéves centenáriuma arra, hogy valóban európai módon rendezzük a kisebbségi kérdést. Jogilag természetesen hibás számon kérni a gyulafehérvári ígéreteket, hiszen azóta még lement legalább egy világháború, aminek a békeszerződése felülírt minden korábbi dokumentumot, de erkölcsileg azért el kellene számolni a kiáltványba foglaltakkal, ha már azt számítják a modern Románia alapító okiratának.

Ennél is fontosabb volna azonban, hogy a jelen valóságából induljunk ki, és ne százéves, hanem a mai gondolkodás, demokráciaszint, nemzetközi jog alapján oldjuk meg a vitás kérdéseket. Ha ez Németországnak és Franciaországnak sikerült, akkor sehol sem lehetetlen. A német–francia évezredes véres szembenálláshoz képest a román–magyar viszonyt többnyire béke, barátság és szeretet jellemezte. Volt persze néhány csata is, voltak rosszemlékű leszámolások, éppen 48–49-ben is, de az áldozatok száma – történelmi mértékkel mérve – elhanyagolható.

Akkor mi akadálya van a történelmi megbékélésnek? A politikusok rövidlátása.

A két ország közötti megbékéléshez elég volna két jövőbelátó, bátor államférfi, mert az ma már teljesen természetes, hogy a német kancellár első útja, általában megválasztásának estéjén Párizsba vezet, és fordítva, a francia elnök legelőször Berlinbe utazik. De amíg megbírságolják az elöljárókat, mert a nemzeti ünnepre kitűzik a nemzeti szimbólumokat, amíg a román földgáz eladása Magyarországnak kemény valutáért, piaci áron nemzetárulásnak számít, ameddig a román államfő Koszovó ügyében akar közvetíteni a szerbek és albánok között (milyen közvetítő az, aki egyértelműen az egyik fél pártján áll?), ahelyett hogy saját országában közvetítene két együtt élő nép között (ahogyan az alkotmányos kötelessége volna), addig egyik oldalon bizonyosan hiányoznak ezek az államférfiak. Mondjuk, tegnap a másik oldalon is alig találtunk pozitív üzenetet a románok felé, pedig ’48 szellemében ez is benne van.

Tapodtat sem közeledünk.