Szánalmas játszma

Nem kis feladat egy idegen nyelv elsajátítása! Mindenekelőtt az értendő ugye elsajátításon, hogy valaki sajátjává tesz más nyelvet, valamint tudást, képességet. Még igazi nyelvzseni is adott esetben, mikor a világ talán legnehezebb nyelvének elsajátítására biztatták, meggondolta, hogy ha arra vállalkozna, éveket kellene rá áldoznia, miközben a már általa „bírt” húsz-huszonöt nyelv bizony kitörlődne agyából…

Az elsajátítás értelmezésének van egy másik iránya is, éspedig az, amely tárgyi javakra, ingó és ingatlan dolgokra, birtokra, országra vonatkozik. Tehát egy cselekvést, azaz ellenszolgáltatás nélküli eltulajdonítást értünk az elsajátítás alatt. Ez pedig nagyon szokott fájni az embernek, hiszen legérzékenyebb „szervünket”, igazságérzetünket sérti. Nehezen gyógyuló sebet lehet így ejteni az emberen, olyat, amelyet még az unokák is megszenvednek, közösségek, nemzetek esetében pedig a kollektív emlékezetben századokon át sajog.

Az eltulajdonítás, megfosztás, lefoglalás értelmében hívjuk elő szókincsünkből a kisajátítás szavunkat. Hogy hányféle fajtája és fokozata érvényesült a történelem folyamán az egyéneket és közösségeket érintő kisajátításnak tárgyi és szellemi javak tekintetében, annak történészek, társadalomtudósok a megmondhatói… Persze íróknak és nyelvészeknek is volt és van szavuk ilyen téren, különösképpen azért, mert a nyelv is lehet elszenvedője a különféle kisajátításoknak, ellene elkövetett merényleteknek. Ha bármely nyelvet lebecsül valaki, azzal az illető nyelvet sajátjának tekintő egyént és közösséget sérti. Nem föltétlenül a jog és az értelem, hanem a jóérzés tiltja, hogy ne tégy különbséget nyelv és nyelv között. Mindegyik egyenrangú – és valakinek édes, akárcsak az, akitől tanultuk! –, mert általa jut kifejezésre a különböző nemzeti közösségekben élő egyének embervolta és méltósága.

Kosztolányi Dezső éppen kilencven évvel ezelőtt emelte fel szavát egy francia tudós nyelvészeti munkájával szemben, amely a magyar nyelvet célzatosan lebecsülte, s ezen keresztül a magyart beszélő nemzetközösséget. Írónk az emberiesség nevében írta meg nyílt levelét, határozottan állt ki a „mindig taposott és szent nyelv” mellett, befejezésként pedig igazságot kért e nyelvnek és népnek.

Sérelem ér akkor is egy nyelvet, ha azt szélsőséges ideológiákat követő politikai rendszerek saját önkényuralmi céljaik szolgálatába állítják. Zavart keltő, manipulált nyelvi környezetben a legegyszerűbb szavak és mondatok értelme is kétségessé válik, félrevezető lesz. Még emlékezhetünk a diktatúra idejére, amikor folyamatosan megvezették az alattvalókat, hiszen – példának okáért – a hivatalos közbeszédben a fényes jövő kilátástalan holnapot jelentett, a világraszóló termelési eredmények és munkasikerek pedig társadalmi méretű nélkülözést. A lényeget ragadta meg egy kiváló tudós és esszéíró, hangsúlyozva, hogy „a mondat világosságában és tisztaságában rejlik a társadalom végső próbatétele.” (George Steiner)  

A nyelv el- és kisajátításának ennél is súlyosabb változata, ha állami méltóság gúny, megbélyegzés és hamis vádaskodás céljából nyilvánosan veszi szájára, rossz kiejtéssel és elferdített hangsúllyal más nyelv szavait, édes anyanyelvünk szép köszöntését például valahogy így: Jonapot kivanok!

Az efféle akciót ugyancsak az emberiesség nevében kell visszautasítanunk, mint a magyarságot ért súlyos sértést. Aki magas hivatal képviseletében, alantas céllal így kerékbe tör egy mondatot, az szánalmas politikai játszmája eszközévé zülleszti a magyart.