Süketek párbeszéde

Jó húsz évvel ezelőtt, 1998-ban, május 26–28. között Szatmárnémetiben és Zilahon, valamint Nyíregyházán 1918: korszakvég – korszakkezdet témával konferenciát tartottak. Az értekezést két romániai történész, dr. Cornel Grad és Viorel Ciubota, valamint dr. Németh Péter, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője hozta tető alá, anyagi hátterét a román művelődési minisztérium és az Egy Nyílt Társadalomért Alapítvány biztosította.

A párbeszéd során 15 magyar és 15 román történész, levéltáros és muzeológus „szegezte egymásnak érveit” erről a „kényelmetlen időszakról, amelynek valóságos és kendőzetlen(!) feldolgozására már régóta vár a nagyközönség és a történettudomány” – vallotta a szerkesztőbizottság nevében C. Grad és V. Ciubotă, majd záróakkordként megjegyezték: „Ideje véget vetni a süketek párbeszédének, s mi, történészek ítéljük meg minél határozottabban ezt az időszakot, amelyik vége és kezdete is ugyanakkor egy korszaknak.”

A süket köznyelvi magyar szó, gondolom, érthető mindenki számára (még állandó szókapcsolatban is: süket, mint macska disznóöléskor!), ám ebben a „tudományos” összefüggésben némileg pejoratívnak tartottam. S nem egyértelmű, hogy kire/kikre, milyen perdöntő előzményekre céloztak a szerkesztőbizottsági tagok…

A tudományos előadások kétnyelvű anyaga, rövidke angol „summary”-val kiegészítve, 578 oldal terjedelemben jelent meg a Zilahi Lekton Kiadó és a Kolozsvári Gedo Nyomda gondozásában. Nem vagyok történész, ebből kifolyólag töredelmesen bevallhatom: a 30 történész közül alig ismertem kettő-hármat, annak ellenére, hogy jobbára akadémikusok voltak, vagy magas tisztségeket töltöttek be múzeumokban, levéltárakban. Mentségemre szolgál az alábbi észrevétel is: „Sok meghívott történész az utolsó pillanatban, mondvacsinált okokra hivatkozva lemondta részvételét, nem tüntetve ki személyével egy esetlegesen kompromittáló rendezvényt.” Román részről nem vett részt Lucian Boia bukaresti történész professzor sem, aki a Vesztesek és győztesek című esszéjében fogalmazta meg egyebek mellett azt is, hogy: „Erdélyre Romániának nem volt történelmi joga.” Magyar részről Raffai Ernő és Romsics Ignác hiányzott.

Ott volt viszont Szakály Sándor akadémikus, akinek véleménye most is aktuális: „A román történészek szinte kivétel nélkül az 1918/1919-hez kötődő eseményekre hivatkoztak, míg a magyarok az előzményekre.” Sajnálatos módon az „előzmények” hosszú sorában sehol sem szerepel az 1916-os év, amikor a román hadsereg betört Erdélybe. Meddig kell még erről hallgatni a „történészeknek” – teszem fel a kérdést húsz év után is. Mikor lehet már végre leírni, az „előzményeket”, tiszta vizet önteni a pohárba? S egyáltalán ki meri majd leírni? Gyermekkoromban félénken ereszkedtem le a szászok földjén élő nagyanyám kard által vágott/hasított/szabdalt – s utólag gondosan összefércelt – pamlagjára, mi tagadás, ma is érzem a gyűlölet lángját…

Salamon Ferenc