Részese az örömnek

Egy idő óta több kiállítását is megnyitottam a háromszéki öntevékeny képzőművészeknek. Az, hogy engem szoktak felkérni, azért is fontos számomra, mert ilyen alkalmakkor olyan őszinte kitárulkozással találkozhatom, ami csak az amatőrökre jellemző. Őket nem szorítja az idő, nem rendelésre dolgoznak, nem szigorú előírásoknak próbálnak megfelelni. Elsősorban önmaguk örömére alkotnak, ezért nem ritka, hogy többen is nyugdíjba vonulásuk után nyúlnak az ecsethez, fedezik fel magukban az alkotás vágyát, az indíttatást, ilyenkor jönnek rá arra, hogy némi vonzódásuk és tehetségük is van vászonra, rajzpapírra, kartonra vetíteni elképzeléseiket. Ezeken a képeken, festményeken, faragványokon a maguk arca jelenik meg, s a néző, a közeli ismerős, a barát csak csodálkozni tud azon, hogy ennyi idő eltelte után más oldalról közeledhet „félreismert” ismerőséhez.

Nyilván, a háromszéki szövetség – az egyetlen az országban – tagjai között többen is vannak, akik régóta kacérkodnak a képzőművészettel, s a friss tagok mellett ők nagy tapasztalatú, akár azt is mondhatnám: befutott művészeknek számítanak. Akad közöttük, akinek a „hivatásosok” körébe való be nem kerülése csupán a véletlenen múlt, de azért itt van mindig, s együtt állít ki a „kezdőkkel”.

Néhányan már első nekifutásra tényleg figyelemre méltó művekkel lépnek a közönség elé. És gyűlnek, egyre gyűlnek a munkák! Tudom, van, akit már szorítanak ki a lakásból, de dolgoznak rendületlenül, s időnként összefognak, elénk lépnek, hogy mi is részesei lehessünk annak az örömnek, amelyet ők érezhetnek egy-egy mű megszületésekor. Mert minden öntevékeny művész számára, meggyőződésem, az övé a legszebb alkotás, s ez teszi roppant vonzóvá e kis csapat fáradhatatlan kitárulkozását. Az idei tavaszi tárlatuk pár tucatnyi alkotása tényleg az alkotói szabadság, a fantázia, a sokszínűség, eszközgazdagság felsorakoztatása, s biztosan örömét leli ezekben mindenki, aki időt áldoz a megtekintésükre.