Rajtunk múlik

Húsvét. Sejtelmesen mély zöngéje van ennek a szónak, amelybe a rossz győzelmének fájdalma és a jó diadalának mámora, a halál szomorúsága és a feltámadás öröme egyaránt sűrítve van. Jézus megtagadásával és elítélésének kikényszerítésével ugyanis az emberi irigység, álnokság, elvetemültség diadalmaskodott. A Golgotán vele együtt az igazságot is keresztre feszítették. Elmúlása pedig a lét értelmetlenségének igazolása volt. A krisztusi türelem, állhatatosság és hűség azonban meghozta gyümölcsét, hiszen újból életre kelt, és ezzel bebizonyította, hogy kellő hittel nem csak a gonoszság, hanem a halál is legyőzhető.

Mindezt sajnos mára elfeledtük. Hamis próféták szavára hallgatva illó örömöket hajszolunk nap mint nap. Sutba vágjuk őseink erkölcsét, elfordulunk a hagyománytól. Pillanatnyi mámorért lemondunk a tartós boldogságról. Eltaszítjuk magunktól Isten felénk nyújtott kezét, és ezzel együtt az örökkévalóság lehetőségét is. Ugyanakkor észre sem vesszük, hogy mindezek következtében egyre kiszolgáltatóbbá, egyre sebezhetőbbé, egyre elesettebbé válunk. Szív és lélek nélküli, alig pislákoló tudatú bábokká. Befolyásolható, félrevezetett, kihasznált emberi roncsokká, akik képtelenek szembenézni a valósággal. Cselédekké, akik szabadnak hazudják magukat, miközben kiszikkadnak a szolgaságban. Egyre mélyebbre süllyedvén saját fertőnkbe, már csak egy kérdés maradt: vajon ki tudunk-e belőle kecmeregni?

Bíznunk kell benne, hogy igen, és csak rajtunk múlik. Hiszen Isten szabad akarattal ajándékozott meg minket, amely számunkra lehet áldás, de ugyanakkor átok is. Attól függ, hogy mit választunk. Az őszinteséget vagy az álnokságot. Az igazságot vagy a hazugságot. A bizonyosságot vagy a kételkedést. És génjeink mélyén a hit magvát is elrejtette, azonban nekünk kell onnan felszínre hoznunk, majd lelkünk veteményeskertjében elültetnünk, hogy szárba szökkenhessen. Birtokában viszont legyőzhetjük saját gyengeségünk, és földre szegezett tekintetünk az égre emelhetjük, amint erre a húsvétkor megesett csoda is emlékeztet.