Felhívás!

Rab magyarjaink

Megtanultuk rendre néma főhajtással venni tudomásul az élet velejáróját, az elmúlást. Beder Tibor halálhírét szelíd megemlékezéssel hozta az újság, ahhoz én tapasztani nem akarok most semmit. Osztálytársak voltunk a Székely Mikó Kollégiumban, az egyetemen is szomszédok, de mindez aligha érdekli e lap olvasóit. Munkásságát érintette a lap is. Tizenhárom kötetnyi életműve ragyog, azt sem kell fényesíteni.

Van viszont egy mozzanat, inkább sajátos vonulat ebben az életben s annak hozadékában. Beder Tibor nem bírt belenyugodni abba, hogy sok ezer magyar került török rabszolgaságba a középkori szokások szerint, és idehaza szinte semmit nem tudtak felőlük a továbbiakban. Amikor már annyira megritkultak nálunkfelé a középkori beidegződések, hogy tehette, Beder vette a hátizsákját, és elindult Törökország, Dél-Anatólia felé gyalog. Kőrösi Csoma Sándor, Jakabos Ödön után ez szinte természetes volt részéről. A hír jött fű alatt, hogy élnek ott ma is magyarok. Beder elindult.

Miközben Beder Tibor gyalogolt, fordultam óvatosan a Magyar Himnusz felé, Kölcsey – a jogász, a költő – rebbenti a feledésből a törökök viselt dolgait, azt, amit el kellett viselnie a magyarságnak; azt is, amit el a töröknek is minálunk annyi csatatéren. Zászlónk gyakran plántálád vad török sáncára…

Beder könyvében is leírja azt, amit tapasztalt a testvéreink falujában, Törökországban, Anatóliában. Ott a személyi igazolvány nemzetiség rovatában mindenkinek az van beírva, hogy magyar. Ez a törököt immár nem zavarja. Az ottani falvak lakossága öntudatosan vallja magyarnak magát, noha magyarul már rég nem tudnak. Rabságban nem az önérzeti kérdés az első, hanem az élet. A magyarság nemzeti tudata fontos ma is ott, ahol nem ez a négy folyó zúg, mint annyi gyilok meg árulás után ma is Európában.

Beder mesélte, úgy fogadták, mint testvért, úgy bántak vele, mint aki hazament közéjük négyszáz év után. Hadd említsek a himnuszunkból még a Beder Tibor meg a törökországi magyarok tiszteletére. „Szánd meg, Isten a magyart,/ kit vészek hányának. / Nyújts feléje védőkart/ tengerén kínjának.” – Ugyanvalóst mérsékelt tisztelettel Iohannis mai román államelnök iránt. Jó, ha itthon fölmondjuk néha a Himnusz utolsó sorait is, Beder Tibor és annyi távollevő emlékére.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások