Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Petőfi örök januárja

Nem foszthat meg semmi és senki meggyőződésemtől, hogy ma is van vénséges vén és serdülő fiatal, aki Petőfit a könnyek mögött rebegő lélekkel olvassa. Garázdák és hatalmak, hatalmasok mindent megtettek ellenünk, magyar országunk ellen, tizenegy évszázad alatt.

Petőfi Sándor ott volt a fehéregyházi csata színterén, amikor az ördögi módon Szent Szövetségnek nevezett felek, a vesztesként riadozó Ausztria és a gőgös Oroszország 1849 nyarán végső rohamot indított – Ausztria inkább sürgetett – a magyar szabadságharc ellen. 1823. január elsején született. A belső ellenségnek gondja volt arra is, hogy ez ne legyen nemzeti ünnepünk.

Nemrég azt írtam, a 12 hónap között december a legragyogóbb. Most lehajtott vagy emelt fővel azt is elmondhatjuk, hogy igenis január, a nagy nemzeti látnok költőnk teszi ragyogóvá az esztendő legelejét. Ő belelátott a jövendőbe, szenvedélyesen küszködött a magyar nemzet sorsának bevilágításán. Huszonvalahány évesen mindig is halálos komolyan vette és írta a szabadságharc szükségességét; számolt a veszteség óriási méreteivel is. Egyik volt a nagyjaink között, aki népben és nemzetben gondolkodott.

Most, az utóbbi 30 évben a nyughatatlan igazságkeresők azzal is foglalkoznak, hogy föltárják óráról órára Petőfi utolsó napjainak (éveinek?) valóságát. „Mítoszrombolás? Hamis mítoszokat miért ne?!” – veti föl Kónya-Hamar Sándor kutató, költő és történész 2016-ban írt nagyszerű tanulmányában.

Petőfi akkor sem lesz kisebb az óriások között, ha bizonyossá válik, hogy hadifogolyként élt Oroszországban, ott két gyermeket nemzett. Teszem hozzá azt is, hogy azok válnak törpékké, akik a létező, írásos tényanyagot sem fogadják el. Petőfit Bem tábornok 1849. július 31-én valósággal elkergette a csatatérről, így a költő egy emelkedőről, távolról és civilként nézte a csatát. Idézem ismét Kónya-Hamar Sándort. „2001 januárjában dr. Józsa Antal írja a Magyar Tudományos Akadémia elnökének: – Legutóbbi kolozsvári kutatásom alkalmával meglepő dokumentumot leltem az Erdélyi Magyar Történelmi Múzeumban. Ebből kiderül, hogy 1849. augusztus 3-án Petőfi még élt, és jelentett Bemnek.”

Írásban, francia nyelven írt a tábornoknak jelentést. Négy nappal a csata és saját (feltételezett) halála után. Az Akadémia egy lépést se tesz a barguzini (Petőfi?) csontváz és az anyja csontvázának genetikai összevetéséért. Kinek van haszna mindebből? És kinek – példaként említem – a finn–ugor nyelvrokonításból, melyet már a finn szaktudósok is nevetve tagadnak? És kinek a sumír–szkíta–hun–avar–magyar nyelvrokonság tagadásából?

Petőfinek és életműve nemzeti kincsként való kezelésének semmi nem árthat már. Az nem történelmi mesegyűjtemény, hanem nemzeti örökség. A megváltó szabadság elkötelezett harcosa volt, örök januárja annak.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük