Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Ördögi öröm

A többiektől kissé lemaradt fiú okozott örömet, nem csupán nekem, de osztálytársainak is. Akár sikernek, győzelemnek is nevezhetném azt az ötven percet, amely alatt ez a felnőtté érő gyerek úgy ölelte magához osztálytársait, hogy közben ez a kimondottan legénytársaság egy emberként fogadta körébe.

Elárulom, diszlexiás ifjúról van szó, akinek nemcsak a toll forog nehezen a kezében, de a szó is nehezebben formálódik az ajkán, s ezek miatt legtöbbször a háttérben maradt. Nem kellett különösebben segítséget kérnie tőlem, mert magamtól is rájöttem ennek szükségességére, s próbálkoztam azzal, ami legkönnyebben kéznél volt. Megkértem – nem adtam szigorú feladatként! –, hogy naponta másoljon legalább húsz percet. Minden nap! Nem az a fontos, hogy egyszerre sokat írjon, hanem inkább az, hogy amit ír, szép legyen, neki is tetsszen. Ha ez csupán egyetlen mondat, az sem baj.

Osztálytársai kíváncsian figyelték, lehet, nem mindegyikük értette meg, mire megy ki a játék, s akadt, aki velem együtt várta az eredményt. Szakmunkásképzős diákok, nem erősségük sem a szépírás, sem a szép nyelvi kifejezés, de egyik-másik azért sokat ad arra, hogy mindkettőből minél többet nyújtson. Szokták mondani, a gyerekek mindent felhasználnak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ha kell, még társukat sem kímélik, könnyen kicsúfolják, megbélyegzik a gyengébbeket. A pedagógusnak igen résen kell lennie, hogy ezeket a kísérleteket „leszerelje”, s ne engedje a rakoncátlanok kísérletezését. Persze, az említett fiú minden magyar órán jött, s bemutatta, amit addig írt. Látszott az íráson a rendszeres másolás eredménye.

Történt az egyik órán valami rendkívüli: megkérdezte, felolvashatja-e a mesét, amelynek másolásával éppen most végzett. Csipkerózsikáról szólt a mese, nem rövid, s ha nehézkesen megy az olvasás, hosszúra elnyúlhat a bemutatása. Engedélyt kapott rá, nem vonhattam meg tőle a szót, nem sérthettem meg éppen most, amikor ilyen bátran akar közönség elé lépni.

És elkezdte az olvasást. Lassan, nyugodtan, kissé akadozva. Az osztályt figyeltem. Tartottam attól, nehogy valamelyik „nyíltabb szemű” közbeszól, köhécsel, Isten őrizz, nevetgél, de ahogy telt az idő, egyre inkább meggyőződhettem, hogy mindenki figyelemmel követi társukat, talán nem is a mesét magát. És telt az idő, izgultam, mert ilyenkor a türelmetlenebbek már öt-hat perccel csengetés előtt a szünetre készülnek, ám most nem történt ilyesmit. Az utolsó pont pontosan akkor került a felolvasás végére, amikor megszólalt a csengő. Néhány pillanat csend, s aztán felszabadult – én úgy éreztem, örömteli – tapsvihar! Éreztem, hogy ez igazi győzelem volt. Bizony, meghatódtam.

Lehet, ennek a történetnek megírására nem került volna sor, ha nem mutatnák mindegyre a lesújtó képet, azt az ördögi örömet, ami elönti a Sargentini-jelentés készítőjének és barátainak, elvtársainak arcát, amikor bejelentik a fércmű – vagy mestermű?! – elfogadását. Hihetetlen ördögi táncot járnak a jelentéstevő közeli és távoli drukkerei, simogatják, puszilgatják egymást, s közben eszükbe sem jut, hogy tulajdonképpen ezzel az ördögi tánccal egy európai országot aláznak meg, Európa egyik legrégebbi nemzetét, amely évezrednél is több ideje őrzi, gazdagítja a földrész kultúráját.

Igen, éppen ez a túlzott ünneplés bizonyítja, hogy boszorkánykonyhában kifundált csapásról van szó valakik ellen, valakik érdekében. A sírás, a keserűség, a szomorúság jobban talált volna, elfogadhatóbb lett volna, hogy lám, valaki az önnön hibái miatt intésre szorult. De az öröm, az a gügye öröm igen-igen ördögire sikeredett. S ahogy hallgatom a Magyarországot képviselő ellenzéki képviselők erőlködését a jelentéstevő védelmében, sajdítóan fájdalmas. Hogy ide jutottak! Hogy ide süllyedtek! Saját hazájuk megbuktatásának örvendeznek!

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük