Ők tizennégyen

Szép számmal tömörülnek a népek, hogy vezessék az országot: nem kevesebben, mint tizennégyen kérik voksunkat, hogy államelnökök legyenek. Azt lehetne mondani, hogy jól működik a demokrácia, hiszen – elvben – minél többen akarnak részt vállalni a közösségi életből, a politikából, annál nagyobb az esélye annak, hogy akit megválasztanak, tényleg alkalmas is arra, amire jelentkezett.

Hát, ezt a listát elnézve, nem lehetünk túl boldogok. Úgy tűnik, a mennyiség átcsap minőségbe kezdetű marxi elvet egyelőre ezzel (sem) értük el.

Ott van mindjárt a legesélyesebb, a népét és történelmét megtagadó, az ortodoxnál is ortodoxabbá váló szász jelölt, aki öt év alatt bebizonyította, hogy teljesen kivetkezett kisebbségi létéből, és a legnagyobb román lett, csakhogy kedvére tegyen a többségnek és továbbra is a Cotroceni-palotában lakhasson. A második helyen egy színész áll, akinek műveltségét, nyitottságát nincs amiért kétségbe vonni, csak erősen kétséges, hogy megválasztása esetén mihez kezdene például a rá nehezedő titkosszolgálati nyomással, amely alatt összeroppant már korábban egy jóindulatú és képzett egyetemi tanár is.

A szociáldemokrata párt elnöke miniszterelnökként bebizonyította, hogy nincs meg az a kapacitása, ami elvárható lenne egy államfőtől. A két legújabb párt közös jelöltjéről alig tudunk valamit, s amit tudunk, az egyáltalán nem biztató. Sorolhatnánk tovább a futottak még kategóriát, a „méltóságot” csak a magyarok asszimilációjával elképzelő volt európai parlamenti képviselőtől a sok ismeretlen önjelöltön át a caracali rémtetteket demagóg módon kihasználó, volt szekusok és katonatisztek által támogatott aktivistáig.

Ezek után, jóllehet minden valamire való újságíró-iskolában azt tanítják, hogy a sajtó legyen ellenzéki, s hogy hivatalban lévő vezető politikusról rosszat vagy semmit, kijelenthető, hogy ebből az egész siralmas társaságból az egyetlen normális ember, akinek elég tapasztalata is volna, hogy tegyen valamit, az Kelemen Hunor. De kire szavazunk a második fordulóban?