Nyílt sebeink

Ahhoz, hogy tudjuk, honnan jövünk és kik vagyunk, hogy meghatározhassuk a követendő utat és irányt, elengedhetetlen a múltunk ismerete. Ennek birtokában pedig a dicső tettekre és tragikus eseményekre egyaránt emlékezni kell, így az ellenünk elkövetett tömeggyilkosságokra is.

Ez utóbbira viszont nem azért, hogy bosszút lihegve megtoroljuk, hanem az időnként kegyetlen igazsággal való szembesülés és szembesítés, az áldozatok emléke előtti főhajtás, valamint a történtek okainak feltárása végett. Hiszen mindezek nélkül két nemzet megbékélése csak üres szólam marad, és az elfojtott érzelmek, ki nem mondott gondolatok által gerjesztett feszültség bármikor a szörnyű tettek megismétlődéséhez vezethet.

Éppen ezért nem szabad titkolni, hogy a magyar-román viszonyban is voltak vészterhes korszakok, melyek történései hatalmas, elvarratlanságuk okán máig vérző sebeket ütöttek a két nemzet testén. Ezek egyike 1944 őszén következett be a Maniu-gárda nevezetű román szabadcsapat vérengzései nyomán. A magát „felszabadító” alakulatként meghatározó banda ugyanis aljas módon széltében-hosszában végigrabolta a magyar honvédség visszavonulása következtében védtelenül maradt Székelyföldet, sátáni kegyetlenséggel gyilkolván a polgári lakosságot. Útjukat kifosztott települések, felgyújtott házak, bestiálisan kivégzett magyarok tetemei jelölték.

Bosszúhadjáratuk következményeinek még a részleges adatai is megdöbbentőek. Szeptember 26-án Szárazajtán 12, október 8-án Csíkszentdomokoson 13, október 15-én Gyergyószentmiklóson 3 személyt mészároltak le. Ez utóbbi helyen azért volt „csak” ennyi áldozat, mert a város orosz katonai parancsnoka megakadályozta a további gyilkosságokat. A megtorlások azonban nem csupán a Székelyföldön folytak, hanem minden magyarok lakta vidéken. Így például a Partiumban garázdálkodó Tudor Vladimirescu önkéntes hadosztály tagjai csak Gyantán 47 személlyel végeztek szeptember 24-én, köztük egy 2 éves kislánnyal.

Megbékélésünk érdekében „a múltat be kell vallani” – ad hangot meggyőződésének József Attila A Dunánál című versében, és ugyanezt hirdetjük mi is. Szomorú, sajnálatos és aggodalomkeltő tehát, hogy román részről ez még nem történt meg, mint ahogy a bocsánatkérés sem az elkövetett gaztettekért.