Felhívás!

Nosztalgia

Ebben a házba szorító időszakban nagyon hiányzik a séta, a biciklizés. Eleven ember voltam mindig, de nekem a sétálgatás a ’60-as évek végén kezdődött. Akkoriban nagy divat volt ez városom központjában. Drága nagyapám mindig mondogatta: „mész flaszterkoptatásra?

Sepsiszentgyörgy központjában négyes-ötös sorokat képezve indultunk a Mikó sarkán lévő dohányáruda elől, „egészségügyi sétánk” nem egészen a Sugás vendéglő kerthelyiségének bejáratánál ért véget. Innen irány vissza az iskola sarkáig, és újra, és újra. Akkoriban nem ittunk, nem ismertük a narkózást, amely az Újvilágból beszivárgott ide, Székelyföldre is…

Néha megzavart a milícia. A törvény emberei a szocialista társadalomban nem tűrték meg a hosszabb hajat vagy éppen a trapéz nadrágokat… Elvitték, megnyírták őket, de aztán sétáltak tovább. Akkoriban nem voltak maroktelefonok, nem lehetett riasztani, tudósítani a „razziáról”, de valahogy megéltünk azok nélkül is!

A hetvenes évek végén jelent meg sétánkon egy-egy rádió, zenéjét szórva a járókelőkre… Akkoriban itt, a Korzón minden korosztály képviseltette magát: diákok, mérnökök, tanárok, munkások. Főként az esti órákban volt itt minden: civil és katona, férfi és nő, gyerek és aggastyán. Egy dolog viszont közös volt – a nyelv, amelyet mindnyájan beszéltünk: a magyar. Ez volt az a hely, ahol mindenkit, aki számított, biztosan megtaláltál. A kamaszkor ezen „sétálásai” meghatározták a városhoz való ragaszkodásomat.

Akkor még vidéki kisváros volt, ahol mindenki mindenkit ismert, tisztelt. Nosztalgiázom. Szinte látom szemeim előtt a rózsalugasokat, mögöttük a Pavilon környékét a kis asztalokkal, ahol csendben sakkoztak, kártyáztak az idősebb férfiak. Sajnos, mára már nagyon sokan elmentek, helyükre harsány idegenek jöttek ide… Kónya Ádám tanár úr eltávozása után a Pavilonban játszó fúvószenekar is eltűnt… Nosztalgiázom? Vénülök?! – érzékenyedem el. Mindent feledjük el?

Orbán Barra Gábor, Sepsiszentgyörgy

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.