Nemzetek vád alatt

Nem csak azért emlékezünk, hogy ránk is majd emlékezzenek. Okos ember mondotta minap, valahol az európai fórumon, hogy az ország, amelyiknek nincsenek határai, mert nem képes megvédeni azokat, az nem is ország. Teszem én hozzá apróbb betűkkel, hogy az emlékezetét elveszített népnek történelme sem lehetett.
Emlékezem most 1957. július 4-ére; hátborzongató ez a történelmi, ’56-os emlék, vállalom mások mellett s helyett, hiszen ennél fontosabb dolgom most nem lehet. Ugyebár 1956 és annak magyar forradalma és szabadságharca ma is él lélektől lélekig, akár 1848–49. Benne mindkettő a magyar génekben. A vérben, véres várfalakban, éhgyomorban és száműzetésekben. Kereng éle­tünk s maradék földünk a maradék nemzetünk fölött, akár egy döglött atombomba.
A forradalom leveretését követte a vérbosszú, akár 1849-ben. A kommunista rémlovagok és lovak újrapatkolása együtt járt az akasztófákkal. Akasztani, mindenütt s akárkit, akasztaniii! Győrben a gyáva ügyészek rímeltek a Habsburg vérbosszúra. 1957-ben bizonyos Grátz Endre fiatal ügyész veszett dühvel követelte ártatlanok, civilek halálát, hogy a hanttalan sírok, akasztófák elriasszák a népet a szabadság álmaitól is.
Grátz Endre ügyész – ma is él – hat ember halálát követelte ki elképesztően hazug vádakkal, noha a vádlottak nem is ismerték egymást. Jellemző, hogy minden társadalmi osztály képviselve volt a vádpadon: színművész, munkás, dolgozó paraszt, értelmiségi, tisztviselő – ez ám az egyenlőség diktatúrában! A kommunistákéban még a hóhér is gyűlöli az ítéletet.
Kivégeztek százakat, bebörtönöztek ezreket, éltek a haláltáborok. Győr emlékviselő volt már a történelemben, kapott hát újabb terheket, akár a magyar nemzet, el máig, Elbától Dunáig. A történelmi emlék jobbít. Vigyázva térít vigyázzállásba. Valóban nem csak azért emlékeztetünk, mert ránk is sor kerül. A város, a falu végén a feszületnek, szobornak nem csak az a szerepe, hogy tartsa fölöttünk az eget, ránk ne szakadjon.