Ne legyen rémálom az iskolakezdés!

Ma kezdődött az iskola, ami sajnos nagyon sok diáknak egyenlő a rémálommal. És erről sajnos nagyon sok szülőnek vagy tanárnak fogalma sincs. Fogalmuk sincs arról, hogy a gyerekeik szoronganak és félnek, hogy pótcselekvést végeznek vagy éppen semmit, mert depressziósak, és leplezni próbálják.

Jó lenne ébernek lenni, mert tele vannak az iskolák elfbart cigiző, egyre kisebb tinikkel, akiknek úgy adják el a boltban a cigit és az italt, mintha negyvenévesek lennének, nem 13. Tele van a park ragasztót szívó, piáló gyerekekkel, akiken nem segít sem a Facebook-komment, sem az, ha elhajtja őket a rendőr, hogy ejnye, a drog az rossz. Mert ők nem ezt érzik, hiszen jó, sokkal jobb, mint otthon, az érzelmileg elérhetetlen szülőkkel, suliban szigorú, „csak az én órám és a lecke számít” tanárokkal, bántalmazó osztálytársakkal. A megoldás nem a szidalmazás Facebookon, nem is a szórólap a suliban, hogy a drog az rossz, hanem az odafigyelés, empátia, támogatás, beszélgetés, együttérzés, odafordulás.

Kezdődik az iskola, ami nagyon sokaknak egy rémálom. Jó lenne kihúzni a homokból a fejeket, és a szülőknek nem azt kérdezniük, hogy mi volt ma a suliban, hanem, hogy mit éreztél ma a suliban, és miért érezted azt? A tanároknak pedig kicsit több odafigyelést gyakorolni, legalább 5 perc beszélgetést óra elején és végén, de beszélgetés legyen, ne kioktatás.

Jó lenne éreztetni minden diákkal, hogy számít, igazán számít, akármilyen is a teljesítménye, kinézete. Mert egyelőre sajnos nem ezt érzik, hanem a szorongást, félelmet. Sokan mondják, a tinédzserekkel nem lehet beszélgetni, külön világban élnek. Ennek csak a második fele igaz, de ebbe a világba be lehet férkőzni, ha a fiatalok érzik, hogy a felnőtt, legyen az tanár vagy szülő, nyitott, empatikus, és ráér beszélgetni, kérdezni, figyelni. És ehhez nincs szükség semmiféle tantervre, köze nincs a rendszerhez, csak az emberséghez. És akkor lehet, hogy nem a drog viszi a parkba a tiniket, hanem valami teljesen más.