Ne kelljen lógnunk

Kiskoromtól kezdve igazi székely lánynak vallom magam, hiszen úgy gondolom, minden megvan bennem, amivel ezt a rangos titulust kiérdemlem. Alig voltam hároméves, és – apám szavaival élve – már a fán mászkáltam. Mindenkinek köszöntem az úton, mert a székely hagyomány ezt követeli. Katolikus családban nőttem fel, a vasárnapi templomba járás nem maradhatott ki a programból. A meleg nyarak és a hideg telek minden sportágát el tudtuk sajátítani. Nyáron a patakra jártunk úszni, télen korcsolyázni, és a polyánával (a szánkó egyik fajtája – szerk. megj.) csúszkálni. A gyerekek zajától voltak hangosak az utcák, a futballpályák, a rozoga parkok. Mindennap újabb élményekkel gazdagodtunk.
Mégis sokszor nem is annyira egyszerű feladat Székelyföldön élni. A fizetések alacsonyak, a munkahelyek száma kevés. A gyerekek számára nehezen megy a román nyelv elsajátítása. A gazdálkodásból már-már alig lehet megélni, vagy nem is lehet. De ezek a gondok valahogy mindig megoldásra találtak és találnak. De mi lesz azokkal a gondokkal, amiket nem lehet orvosolni? Exminiszterelnökünk kijelentése azóta is pallosként lebeg a fejünk fölött: „Ha kiteszik a székely zászlót, akkor azok is lógni fognak, akik kitették azt.”
A politika harcterén tán már lecsengett az ehhez kapcsolódó botrány, de bennünk, bennem nem. Elgondolkodtatott, hogy nekünk ezt miért nem szabad? Miért ne loboghatna a zászlónk, ha ez nekünk örömet okoz? Ha büszkeséggel tölt el bennünket, hogy székelyek vagyunk?
Nem könnyű nekünk egy olyan országhoz tartozni, ahol nem látnak szívesen, ahol teher vagyunk embertársainknak. Pedig javítható lenne ez az állapot, javítható lenne a román–magyar kapcsolat, igenis lenne rá esély, hogy barátságban éljünk, és ez fontos volna. Miért nehezítjük egymás amúgy sem könnyű éle­tét?
Mi, székelyek is sokszor esünk túlzásokba, de hadd ne kelljen lógnunk amiatt, hogy zászlónkat lobogtatjuk!

Tamás Réka