Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Mi vár ránk szeptembertől?

Lassan kezdődik egy újabb tanév, amely elé milliónyi kétellyel és kérdéssel állunk. Mi lesz, ha megint csak online térben láthatjuk osztálytársainkat, tanárainkat? Ahányszor eszembe jut ez a kérdés minden alkalommal kettős érzelem kezd el dúlni bennem. Egyrészt hiányzik az egyetem, a tanórák, amit ha sokszor már meg is untunk, de mégis ott voltunk, együtt. Láthattuk egymás reakciót, a tanár arcát, hogy miként reagál egy-egy kérdésünkre; érezhettük, hogy ezt le kell írjuk, mert ezt kérdezhetik a vizsgán. Hiányzik a bentlakásos élet, az éjjelbe nyúló beszélgetések, nevetések a szobatársakkal, a közös kiruccanások.

Másrészt az online oktatás alatt jó érzés volt minden reggel a saját ágyamban ébredni, anyukám finom ebédjét enni, este az itthoni barátaimmal találkozni, mellőzni a folyamatos ingázást. A nyári szesszió befejeztével, mikor a vizsgadrukktól kimerülten ültem az ágyon, belegondoltam kisebb sorstársaim helyzetébe is. Eszembe jutottak a kis előkészítősök, akik most ismerkednek az iskolai élet érdekes világával, az elsősök, akik próbálgatják a betűvetés fortélyait elsajátítani, de nincs ott a tanítónő, hogy megmutassa neki, hogyan kell a ceruzát helyesen tartani, hogyan kell azt a bizonyos „a” betűt kanyarítani.

A nyolcadikos és tizenkettedikes osztályosok nem vethettek egy utolsó pillantást arra az teremre, amely éveken át a második otthonuk volt, nem ölelhették meg társaikat, akikkel már több közös csínyt nem vihetnek véghez, nem köszönhették meg annak a tanárnak a segítségét, akit négy éven át nem kedveltek, de visszagondolva mégis kedvenc tanáruknak neveznek… És nem köszönhettek el az osztályfőnöktől, aki második szülőjükként próbálta terelgetni őket, mert a koronavírus miatt bevezetett oktatási forma megfosztotta őket az életük ezen részétől, és csak a virtuális világban történő „ölelés” matricákkal búcsúzhattak el egymástól.

A bizonytalan tanévkezdés lehetősége mindnyájunkat feszengéssel tölt el, főként azért, mert mindez még egyszer megismétlődhet, sőt, ami még aggasztóbb, hogy általánossá válhat ez az állapot. És ez a tudat igencsak lehangoló. De ennek ellenére is amondója vagyok: nem szabad elcsüggedni, mert ha mi is elcsüggedünk, kinek lesz bátorsága a jövőhöz?

Tímár Helga

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük