Meseország másként

Volt egyszer egy kicsiny királyság. A királyságban béke és nyugodtság honolt. Talán kicsit unalmassá is vált, hogy nem történik semmi, holott a környező királyságokban zajlott az élet, néhol még a háború is. Talán éppen ezért, vagy másért, de a Király úgy gondolta, csak kellene valamit csinálni, egy kis eszem-iszom, dínomdánom jó lenne a falu népének. Ha másért nem is, csakhogy még se felejtsék el az udvar lakói, hogy van ám itt is Király, dolgozik is ő szorgalmasan népéért, csak nem mindig teszi közszemlére.

Hallotta, hogy a szomszéd királyságokban szobrokat avatnak, időseket köszöntenek, ünnepelnek mindent, amit lehet. Így hát hosszas kutakodás után rájött, hogy van egy nagyon régi kapu a birodalmában, talán még a honfoglalás idején állították. Össze is hívta lelkes segítőit, szervezzék meg az ünnepséget. Nagy volt a sürgés-forgás. Füvet kaszáltak, terítették az asztalokat, a legfinomabb bort hozatták Messzeföldről. Fel is készítették a kapu tulajdonosát, mit kell majd mondani, hogyan kell majd fogadni az odazúduló népet, és dicsérni természetesen a királyt.

Igen ám, de az ünnepség napján arra jött rá a király, hogy más királyságokban azért szerveznek mindenféle ünnepséget, köszöntést, mert ott harcok dúlnak a trónért. Így aztán, amikor felismerte, nála nincsenek ilyen gondok, leszedette a kapuról a díszes madáretetőt, elhordatta az asztalokat, székeket, és lefújta az ünnepséget. A kapu azóta is áll a helyén, csonkán, dísz nélkül, a király pedig háború nélkül uralkodik népe fölött. Mintha mi se történt volna. Mert nem is történt, mert ha történt volna, akkor megírták volna az udvari bárdok…

Báthor Zsolt, Kézdivásárhely