Mentsétek meg lelkeinket

Sorsmagyarázó nemzetté kucorodott a romániai magyar. Bizonyítja vigyorogva egy sor szomszédos ország, melyeket csak konferenciázgatás, hivatalos hajbókolás idején lehet barátinak is nevezni. Magyarország cselekvő lehetőségét és képességét nem tudjuk fölmérni, azt sem, azok mennyire vannak arányban a megnyomorított magyar néptöredékek szükségleteivel, igényeivel. Utóbbi egy irányban és egy magasságban a mindennapi kenyérrel.

Ez és mindez nem előbeszéd, előjelzés valamely esedékes magas szintű megbeszélés lépcsőházi karfájára. A Székely himnuszból lassan már csak az óvatos „ne hagyd elveszni” kiáltás marad. Ha csak az és annyi fordulna meg itthon a fejünkben, amivel nyíltan és kormányszinten megfenyegettek és ma is fenyegetnek, az SOS akkor is érvényes kiáltás lenne Erdélyben. Tegyük hozzá, Romániában a nemzetiségük miatt megnyomorított magyarok jajkiáltásának annyi haszna van, amennyi fogalmi értelme az SOS jelzésnek: semmi. A Save Our Souls utólag lett magyarázata a telegramféle jelzésnek. A székely had- és gondviselés a lármatüzeket használta, a tűz magasból, hegyekről percek alatt vitte a vészjelzést. Manapság naponta a jelzőtüzek mellett didergünk. Nagynemzeti elvi kérdésként száll gombnyomásra a román SOS: magyar szó hangzik! Figyelem! Jel és jelentés értéke van immár a temetőink bemocskolásának is. A költő pedig sorsmagyarázóvá válik, válna, ha vállalná.

Ami történik ma Ukrajnában Kárpátalján, Szlovákiában a magyar Felvidéken, Romániában, Erdélyben, ahhoz nem kevesebbet, mint a még létező magyarságot kellene megszólítani, Attila vezérlete alatt. A hun birodalomhoz számos nép tartozott, nem megalázva, hanem megszólítható készültségben, ha tüzek gyúltak és seregeket hívtak. A mostani nyugat nagyhatalmai egykor és a közelmúltban végigrabolták és gyilkolászták Európa minden sarkát a dicsőség és még inkább a haszon érdekében. Kis meg nagyobbacska országok, melyek ma ókori szinten rendelkeznek a magyarsággal, újból és ugyanolyan érdekből játsszák – ajándékba kapott területeiken – a soha meg nem élt történelmi dicsőségeiket. Tiltva vagyon a magyar nyelv ott, ahol soha sem beszéltek másképp.

A megvadultan s ajándékföldeken uralkodók a templomokat, kegyhelyeket, szobrokat és egyetemeket vették és tartják célban. Kutya sem vizelhet Kolozsváron Avram Iancu, a magyarokat tömegével, óriási Habsburg-zsoldpénzekért mészároló hős vitéz szobra közelében. Szent hely. Sepsiszentgyörgy város tanácsában minden alkalommal elviselni egy román áldozatos hölgy rívását a „kisebbségi lét állapotában”… Hadd idézem őt! „Majd meglátjuk, 30 év múlva ki lesz itt többségben.” Mélán jegyeztem meg: nem önök, hanem a cigányság.

Székelyföldön a kisebbségben levő románok üvöltve, minisztereket és kormányokat kavarva „harcolnak a kisebbségi elnyomás ellen”. Így, ahogy mondom, és ez köztudott, legalább is itthon. És ez már a röhögvény szintjén, ha a magyarság milliói nem élnének ebben a helyzetben, szerteszét, kisebbségként, lekezelve, verve és fenyítve naponta.
Ma már azt is letagadják a román politikusok, ami ama kétségek közt megkomponált Gyulafehérvári Egyesülés irataiban írva volt, a parancsra átcsatolt magyarországi részek magyarságjogairól, el az önrendelkezésig. A moldvai Bákó megyéből átruccanva, az Úz völgyében új temetőt építettek, román hadi holtak nélkül is. Hogy legyen.

A magyarság, az ország építő közössége csupán tüneti kezeléseket, ha kap. A kór okát viszont a mindenkori hatalom újratenyészti százegyszer is.

Közénk állítják idegen keresztjeiket, hogy éjjel-nappal sírni lássanak.

Sorsmagyarázók. Vajon meddig lehet elmenni? Provokáció, türelem? Ez már nem.

Már föld alá se bújhatunk itthon, nyugton. Ha ez az itt, ez hon is. Oly távol, messze van Európa!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.