Felhívás!

Márciusi gondolatok

Amikor ünnepi műsorral, tárlattal a szabadságharcainkra emlékezünk, leggyakrabban az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy hogyan válhatunk méltóvá a kiharcolt eredményekhez, illetve egyáltalán erre kell-e törekednünk? Ilyenkor általában elégedetten veregetem vállon magam, hogy ez milyen nemes gondolat, aztán gyorsan elhessegetek minden kételyt, kényelmetlen gondolatot, ami a megválaszolásával járna. Most azonban, a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum felkérése nyomán kénytelen voltam számot vetni magammal. Ma, amikor élhetünk a vélemény- és sajtószabadsággal, a törvény előtt egyenlők vagyunk, és közösen viseljük a terhet – látszólag legalábbis érvényesek a fenti kijelentések! –: mi a felelősségünk? Van-e egyáltalán? És ha igen, múltunkkal és elődeinkkel szemben van-e törlesztenivalónk, illetve törleszthető-e ebből bármi is, ha mindig csak visszafelé tekintgetünk?

Azt gondolom, az emlékezésnek helye van, azonban az üres frázisok eregetése hősiességről, áldozatkészségről ilyenkor, ünnepnapok közeledtével, nem tesz méltóvá az örökséghez. Felelősségünk pedig van! Helyesebben fogalmazva, lehet. Ezt ugyanis mintha nem lenne muszáj vállalni… Elég körülnézni, hogy lássuk, bizonyos dolgok csak egyes helyeken hangozhatnak el, de határtalan a hőbörgészsabadság, a törvény előtt pedig – Orwell-lel szólva – mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek. A látszatok, a hamis valóság leleplezése és felszámolása lehetne tehát a mi feladatunk.

A művészet pedig azáltal, hogy gondolatot ébreszt a befogadóban, kritikai gondolkodásra sarkallja az embert, érzékenyebbé tesz, pontosan a szabadságra való fogékonyságot tudja erősíteni bennünk. Szabaddá tehet akár a másik meghallgatására, a sajátunktól eltérő vélemény megfontolására is. Segít, hogy ne fehér-feketében lássuk a világot, hanem vegyük észre az árnyalatokat. Véleményem szerint a mindenkori szabadságharcosok, zsarnokságnak ellenállók örökségére akkor lehetünk méltók, ha kiteljesítjük, amit ingyen kaptunk, ennek pedig ma nem harc, hanem párbeszéd az útja. Ez vihet előbbre.

Végső soron párbeszédet kíván elindítani a művész is. Ilyen indítékból születhettek az itt kiállított munkák is. Ezektől pedig valamilyen „érzékelhető bizonyosságot” várunk, mert ezt ma – mondják – egyre inkább a művészettől, a művészektől kaphatjuk meg. Tulajdonképpen nem egyszerűen a szellemi élvezet eszköze a művészet – immár „a kíváncsiság fényűzéséből életszükségletünkké változott.” (R. Berger)

Emlékeztetnék arra, hogy a kezdet kezdetén az ember egyik legjelentősebb találmánya, az írás is a rajzból fejlődött ki: a barlangrajzokat tekintik az ősember írásának. De a kisgyermek esetében is az önkifejezés igénye korábban mutatkozik meg rajzolgatás és festegetés által, mint írás által. Aztán elkezdődik a képek „olvasása”, ami ugye a kíváncsiság jele. Azt gondolom, az én választásomban is egy adott helyzetben nagy szerepet játszott a kíváncsiság, éspedig akkor, amikor az elemi osztályokat befejezve a Nagy Mózes Elméleti Líceum rajztagozatos osztályába iratkoztam. Megvallom, az a négy esztendő nagymértékben hozzájárult, hogy számomra is a művészet a kíváncsiság fényűzéséből életszükségletté változott. Hálás is vagyok ezért egykori művésztanáraimnak!

Tárlatmegnyitón vagyunk, azt hiszem, jogos a feltételezésem, hogy a jelenlévők érdeklődéssel, kíváncsisággal fordulnak majd az itt kiállított munkák felé, sőt ha valamelyik, általunk kiválasztott munka előtt megállunk, azt nemcsak azért tesszük, hogy ez szemünk előtt kiteljesedjen, hanem azért, hogy általa mi magunk legyünk többek.

Azt kívánom hát, őrizzük meg ezt a nyitottságot általában a művészet iránt, de a hétköznapokban is egymás irányában! Mert mind a művészet, mind az élet bármely területén az érték, a nagyság természete egy és ugyanaz. Tompa Andreát idézve: „A nagyság közvetlen és egyszerű. Mintha mindig létezett volna. (…) Nem feltűnősködik, mégis jelen van. Ez a legmagasabb fokú művészet.”

Remélem, az itt kiállított munkák is úgymond hozzánk szegődnek, s jelenlétükkel a nagyság, a mindenkori értékek közvetlenségére és egyszerűségére figyelmeztetnek!

(Elhangzott tegnap délben az Incze László Céhtörténeti Múzeumban.)

Borcsa Imola

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.