„Véglegesen is vénleány lettél” – mondta édesanyám kuncogva, amikor bemutattam neki Kistigrist, az alig egyhetes cicát, mint a legkisebb Bartokot. Sem nézése, sem járása nem volt a szőrgombócnak. Bevallom, meglepődtem, amikor megláttam, mennyire aprócska. Első gondolatom az volt, dobozostól, ajándék plüssmackóstól visszaadom munkatársnőmnek, hogy hozza majd akkor, amikor már kinyílt a szeme, tud járni-enni, s nem fagy meg a hidegben. Csipás, félig összeragadt szemét rám meresztette, nyávogott egyet, és ezzel be is lopta magát a szívembe.
Az én szívembe, ahol sosem volt eddig hely macskáknak. Kutyaszeretőnek vallottam magam világéletemben. Sosem értettem, mit lehet kedvelni egy állaton, aki csak eszik, iszik, heverészik, néha szembe fordul, és nyávog egyet. Sokkal játékosabbnak, elevenebbnek, okosabbnak, hűségesebbnek láttam a kutyákat. Aztán, amikor 15 év szolgálat után el kellett altatnom a kisbarátomat, Foltost, rájöttem, hogy én nem is a kutyákat szeretem, én csak őt szeretem. Eldöntöttem, egyeduralmát halála után sem szakítom meg, udvarunkba többé kutyus nem teszi be a lábát.
Viszont ezt az apró cirmost muszáj volt bevállalnom. Nem sok lehetősége volt túlélni a hideg őszt, telet. No meg, annyira aranyos is. Mindennap felteszem a kérdést magamnak: ki vagy te, és mit tettél Barbival? Nem igazán tudom én sem elhinni, hogy egy kismacskát nevelek. A nappaliban alszom, hogy éjjel is etethessem, fecskendővel, lefetyelni ugyanis még nem tud. Törölgetem a szemét a csipásodás ellen, a fenekét meg azért, hogy pótoljam valamelyest az anyját. Mindenhonnan igyekszem haza, mert a macskának tejet kell adni, a macskát ki kell tenni sétálni, a macska, a macska, a macska…
Minden amcsi filmben van egy ilyen nő, igaz? Aki évekig vár a nagy Ő-re, aztán beéri néhány cicussal, és ráragad a macskás nő szerep. Ugye, van még remény? Még visszatérhetek? Nem vesztettem el önmagam teljesen Tigriske kék szemeiben?
:)))) nincs remény, Barbi. Aki egyszer macskás lett, az örökre az marad. Isten hozott a klubban. 😉