Levett kalappal

Szomorúan vonul a kis csapat. Megszámolom: nyolcan vannak a lelkésszel együtt. A szabály még mindig érvényes, így hát még azok sem lépkedhetnek ott, akikhez igen közel volt az, akit most kísérnek. Mondják, a fiú messzi országból tért haza, hogy hirtelen elhunyt édesapja temetésén jelen lehessen, de nem adatott meg neki, hogy ott álljon a nyitott sír mellett. Vesztegzárba kellett vonulnia. Nekünk, kettőnknek, akik itt lakunk, nem volt szabad hazautaznunk, hogy testvérünk, nyolcunk közül a legfiatalabb elhantolásának perceit ott éljük meg.

Lehet, városon nem tűnik fel, hogy milyen elkeserítő pillanatokat élnek át a hátramaradók, de faluhelyen egy-egy temetés alkalmával az egész település gyászt ölt. Valaki mesélte, hogy az egyik községben, amikor a koporsót nem kísérhették, a szűk számú menet útja mentén gyászruhába öltözött asszonyok, komor arcú férfiak álltak ki a kapuba, s a szokáshoz híven, levett kalappal búcsúztatták a megboldogultat.

A temető közelében sok ilyen csoportot láthatok szinte nap mint nap. A régi szemerjai temető még fogad új „lakókat”, legtöbbjüket azonban már az új temetőkertbe viszik. Hihetetlen gyorsasággal gyarapodik ott a kopjafaerdő, mint Kányádi Sándor versében a kankalinvirágok. Egy ismerősünk azért sírdogált, mert férjének nem tudott őt megillető búcsúztatót tartani, pedig nagyon népszerű párja igazán megérdemelte volna.

Ma tettem le Móra Ferenc Aranykoporsó című regényét. A világ ura, Diocletianus császár, hogy kisfiát megóvja az orgyilkosoktól, halottnak, eltűntnek nyilváníttatta, igaz, a közelében tartotta rabszolgaként, s amikor végre felfedte volna az igazságot, a húszéves, császárrá érett ifjút koporsóban tették megrendült apja elé. Szerelmi bánatában vállalta a keresztények vértanúságát. A halál nem tett különbséget, mint ahogy ma sem. A mindenkori gyász ott ólálkodik mellettünk, közöttünk mindenféle megkülönböztetés nélkül.