Legyen közöttünk!

Könnyen eltévedhet, aki a hagyatékot nem tartja szem előtt. Azt, amely közvetlenül a szülőktől, a családtól ráhagyományozódott, valamint a közösségét. Hozzátenném, főképp a szellemi-erkölcsi és a lelki hagyatékot. Mindazt, ami a kultúra, a hit és a vallás révén marad örökségül az egyénre és közösségre. Az effajta hagyaték, ugye, jó esetben belső indítékainkat is irányítja. Akként, amint például a betlehemi csillag a napkeleti bölcseket kétezer évvel ezelőtt…

Bizonyára azok a kis gyermekcsoportok, énekesek vagy regösök is azzal a gondolattal indultak el a szentestén, még negyven-ötven évvel ezelőtt is, hogy a maguk s a megénekelt családok számára is megidézzék a Megváltó születését. „Pásztorok, pásztorok, örvendezve, sietnek Jézushoz Betlehembe…” – szólt az ének, s valóban a télies viseletet öltött, bundasapkás, posztókabátos és -nadrágos fiúkat pásztoroknak lehetett nézni, amint három, négy vagy több tagú csoportokban vonultak a csillagos ég alatt a havas utcákon egyik háztól a másikig, s minden ház bejárati ajtója előtt karácsonyi énekekbe és versmondásba kezdtek. Az egyes faluközösségekben az évről évre ismétlődő esemény hajtórugói, még az istentagadó időkben is, ama szellemi-lelki hagyaték eleven jelenlétéről tanúskodtak.

Azt gondolom, ilyen esetekben is megerősítésre talált az Ige, miszerint „ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Máté, 18, 20.) Több mint fontos, hogy állandósuljon ez az érzés és hit bennünk. Ha pedig olyan kivételes alkalom adódik az ember életében, hogy tényleg az egykori betlehemi puszták helyszínén, mondjuk a Pásztorok kápolnájában gyűlhet össze többed magával, akkor bizony a közös éneklés, az otthonról hozott magyar karácsonyi népénekek és ama szent hely szelleme együttesen képes azt a kegyelmi állapotot előidézni a zarándokban, hogy végül ki is mondhassa magában: közöttünk van a Megváltó.

Persze belátom, egy angyali biztatás is kell mai hívságos világunkban, hogy az Ő nevében gyűljünk össze…