Felhívás!

Könyvek és könnyek

Mindig nagy olvasó voltam, az nem kétes. Állítólag nem voltam hajlandó a cumisüvegből szopni, amíg nem ellenőriztem, mit ír a címkén. (Bár ez kétes.). Szigorúan igaz emlékem: az óvó néni körbeültette a díszes társaságot, és felolvasott egy folyóiratból. Amikor vége volt, megszólaltam: Majtényi Erik verse. Szegény Vilma néni majdnem leesett a székről, bajosan emeltük volna fel mind a kilencven kilóját. – Hát te honnan tudod? – Olvastam, válaszoltam nyugodtan. Nagymamámnak járt ugyanis az akkori Új élet és a Dolgozó Nő, azokból csipegettem én is, amit megértettem.

De különben az írók naiv, álmodozó lények, ki a csodát érdekli az ő magánéletük! Alig néhány válik annyira ismertté, hogy minden nebuló rávágja: jó fej volt, ivott, mint a gödény, vagy nagy nőcsábász volt az ipse. Éveken át olvastam Szabó Lőrinc Huszonhatodik év-ét. Amikor megtudtam, nem a feleségének, hanem a szeretőjének írta, hát…

És egy vidámabb emlékem: tizenegyedikes koromban az iskolánknak volt egy elég színvonalas diáklapja. Fiatalság bolondság, zenebolond voltam (többek között). Nem ragadtam le a rocknál, minden hangversenyen ott voltam, és ha már ott voltam, átlibbent az agyamon az ötlet, miért legyek csupán autogrammvadász, miért nem inkább lapíró?

Ha a Rejtő-regényben a züllött festőművész megjelenhetett a bennszülöttek szigetén azzal a bejelentéssel, hogy ő a királyuk, miért ne jelenjek meg a művészöltözőben azzal, hogy riporter vagyok. És míg ama festőművésznek el kellett döngölnie egy-két kételkedő malájt, a művész urak nekem elhitték. (Ha volt idejük.)

Első áldozatom egy elég híres bariton volt. Legnagyobb izgalommal egy valóban nemzetközi hírnevű zongoristához állítottam be. Dan Grigore, elsőrangú billentyűmester, mielőtt harmadrangú politikussá vedlett volna át. Nagyon vádolt a lelkiösméret, hogy megzavarom a Mestert, aki nyilvánvalóan most koncentrál, elmélkedik stb. Amikor kopogtam (ejsze’ inkább kaparásztam) az ajtón, a Mester egy széken hátradőlve, lábai az asztalon, a sportújságot olvasta. Megígérte, hogy a koncert után beszélünk, az asztalra dobta az újságot, kiment a pódiumra, és olyan Csajkovszkij B-mollt rittyentett, hogy a Kultúrpalota freskóinak balladahősei is törölgették könnyeiket.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.