Kincsünk anyanyelve

Gyanútlanul megyek a világban, benne, illetve ki belőle, és váratlanul „szembejön” egy elemi iskolás-könyv. Azt írja a fedőlapján, hogy Olvasókönyv és kommunikáció. Egy lélegzetre ennyi. Ennyi ama lélegzet elakadására. – Hát ezért bolondultunk? – kiáltanám bele a lélekben megfacsarodott világba, éppen a tanévkezdés fölszivárványlásakor. Mert aki nem volt még tanító, tanár –, na hát nem volt. Mindenki nem lehet. A világ 44 sarkáig elhíresült magyar nyelv ápolásáról azonban minden rendes ember hallott. Cselekedett is, legalább annyit, hogy versezetet faragott annak védelmére, játékos védelmi korlátot…
Aki viszont ma is ezeket a nyelvmérgeket falja és szórja, mint generáció meg terápia, kompromisszum és konfliktus, (!), nem is beszélve a fület, lelket sértő inzultusról meg riválisról…–, szóval jön szembe a sok kisgyerek –, következő életemben óvóbácsi leszek –, és a feje fölött nyelvkeselyűként kereng a könyv kitárt szárnyakkal: OLVASÓKÖNYV ÉS KOMMUNIKÁCIÓ. Mert itt a nyakunkon továbbra is az annyi nyugati, keleti meg hazai, és ó, kisebbségi nyelvész, tudós, író réme, egyenest az első tankönyvvel. Óhatatlanul eszembe jut a Hortobágyon csicseregve interjút készítő televíziós lány, aki a juhászt faggatva, végül megkérdi: és így a kutya a birkákkal kommunikál?
Tanévkezdés. Új könyvek, tanítók, tanárok, és a legújabb érthetetlen szó hétéveseknek: kommunikáció. A kisgyerek nem beszél, nem tanul, hanem már az iskola-bölcsőben kommunikál.
Kié a felelősség? Kié a gyerek? Hol nő fel és milyen nyelvi mérgeket adagolnak neki kábító, félművelt emberek?
Most jut eszembe, micsoda kínlódást jelent egy idegen nyelvű tanár, akárki számára, ha azt mondom neki: fordítsa le a maga nyelvére azt a magyar szót, hogy gyurma. Nevet és mondja: nem lehet.
Legyek csak én századszor is, aki elseprem a kisebb-nagyobb iskolák elől s udvaráról a szemetet. A gyermeket föl kell ápolni, dédelni, föl az iskola magas homlokáig, ahol írva: Nemzeti kincsünk az anyanyelvünk! <<