Időcsapdába kerültünk

Magunk mögött tudunk egy újabb évet, amikor nem történt jelentősebb előrelépés a székelyföldi autonómia ügyében. Hátrahagyunk egy olyan évet, ahol akárcsak az előzőekben, fel-fellobbant a román-magyar konfliktus, hogy csak egy példát adjak, robbant a puliszka, jobban mondva a miccs Hargita megyében. Olyan évünk volt, mint a többi: a bukaresti politikusok idén is ugyanolyan gyakorisággal járták a törvényszéket, bíróságot, mint korábban. 2017-ben is tüntetett a nép, utcára vonultak az emberek, és ugyanúgy maradtak a semmivel, ahogy eddig is.

Helyi szinten is elmaradt az ígért megvalósítások java, ezúttal sem lett kolbászból a háromszéki kerítés. A fiataljaink ugyanúgy nem költöztek haza, hanem legfeljebb csak hazalátogattak, hogy legalább év végére, egy kis időre ritkán látott családjukkal, szeretteikkel legyenek. Sőt, lassan már a középosztály is teljesen kivándorol mosogatni Angliába, spárgát szedni Németországba, holott most már itthon is kerül munkahely bőven, csak valahogy mostanra trendi lett a kinti megalázkodás. Még sorolhatnám, hogy miket hagytunk hátra tavaly, de ugyanúgy történt ez az előző években is.

Nézzék el nekem, hogy az új év küszöbén ennyire apatikus vagyok, de az elmúlt évek kudarcainak ismétlődését látva az az érzésem támadt, mintha mifelénk megállt volna az idő, mintha a vezetőink nem akarnánk egy lépést se haladni a jövő felé. Az ígért székelyföldi Kánaán még mindig előttünk van, kergetjük, mint a délibábot… minden évben.

Legyünk bizakodóak, és higgyük abban, hogy talán idén az óra mutatója végre ki szabadul az időcsapdából, egyről a kettőre ugrik, és tényleg tapasztalhatjuk, hogy úton vagyunk egy jobb jövőbe? Áltassuk magunkat? Igen, legyünk bizakodóak, és áltassuk magunkat, mert mást úgysem merünk tenni!

Barabás József, Sepsiszentgyörgy