#Hírmondó25: Évfordulós gondolatok

Pályám kezdetén napilapban, újságban való közlést többnyire kortárs írók új könyveinek megjelenése, esetleg irodalmi-kulturális események vagy jelenségek kapcsán megfogalmazott véleményem megosztásáért vállaltam. Ez az időszak az 1970-es évek második felére, valamint az évtizedfordulóra esett, vagyis nagyjából megegyezik irodalomkritikusi indulásommal. Ekkorra a hazai pártállam minden kaput bezárt a legfiatalabbak előtt, akik értelmiségi egzisztenciát netán az irodalmi élethez közvetlenebbül kapcsolódó intézményes keretekben, lapok, folyóiratok, kiadók szerkesztőségében képzeltek el a maguk számára.

Irodalmi lapjaink és folyóirataink persze helyet adtak a kezdő kritikus írásainak, tehát a szövegekkel, a művekkel való tudományos foglalatosságnak nem volt akadálya, mondjuk a tanári munkát kiegészítendő tevékenységként. Világos viszont, ez nem volt hasonlítható a szerkesztői munkakörülményekhez, s nem járt kapcsolati hálók kialakulásával. Néha mégis éppen irodalmi berkekből hangzott el rosszalló megjegyzés, hogy tudniillik miért is kell szigorú elméleti meg magas minőségi igényeket támasztani kisebbségi, nehéz népszolgálatot vállaló alkotókkal szemben. Ilyen igényeket az induló kritikus nem céhen belül, illetve a kultúra valamely fellegvárában élve fogalmazott meg, hanem a periférián, száz kilométerekre a központoktól, de néha azért az írásnak is élhetett: nép- vagy állatösszeírással múlathatta idejét!

Volt fogalmunk tehát az ország és népének valós helyzetéről, de a korabeli lapok fenntartója, a pártállam ezt nem kívánta a nyilvánosság elé tárni, kritikusként pedig csak igen áttételes formában lehetett véleményt formálni arról, ami körülöttünk és velünk történt a letűnt rendszerben. Igaz, akkor is azt vallottuk, hogy a kritikust és esszéírót is végső soron az életvalóság érdekli…

Hogy életvalóságunkról hosszú ideje immár közvetlen formában is megkísérlem elmondani véleményemet, abban a Székely Hírmondónak nagy szerepe van. A rendszeres megjelenési lehetőség számomra fontos erkölcsi, esztétikai és kulturális értékek felszínen tartását teszi lehetővé, ugyanakkor szóba hozhatom egy-egy kisesszében erényeinket és gyarlóságainkat, merthogy hitem szerint ezzel – nem beszélve a szubjektíve szintén fontos olvasói visszajelzésekről! – helyes önismeretet, mondjam azt, „öntisztítást” indíthatni el itt és most. Ennek pedig a közösségeink, végső soron a társadalom láthatja hasznát. S nem ez lenne a sajtó szerepe és küldetése?

Magamra vonatkoztatva csak megismételni tudnám a híressé vált költői igéket: Akarom, tisztán lássatok!

Borcsa János
(közíró, publicista)