Gondolatok az évfordulón

Elkobzott magán- és közösségi vagyon, megszüntetett tanintézmények, kisajátított épületek, elbocsátott dolgozók, tisztviselők és pedagógusok, megemelt adók, üldözött anyanyelv, lábbal tiport méltóság, nincstelenség, nyomor és kilátástalanság. Íme, néhány következménye az 1920. június 4-én Trianonban aláírt diktátum nyomán az erdélyi magyarság nyakába szakadt román uralomnak.

Ilyen előzmények után nem csak természetes, hanem érthető is a magyar ajkú lakosság viszonyulása a bíráskodásra felkért Németország és Olaszország által meghozott második bécsi döntés néven elhíresült határozathoz (1940. augusztus 30.). Belőle ugyanis kitörő lelkesedést váltott ki a Székelyföldet is magába foglaló Észak-Erdély visszatérése a Magyar Szent Koronához. Diadalkapuk, nemzeti színekben pompázó települések, virágeső, örömkönnyeket hullató emberek sokasága és fennkölt beszédeket tartó szónokok kara fogadta az ide szeptemberben bevonuló honvédeket.

Ezek a magasztos pillanatok örökre bevésődtek a nemzet emlékezetébe, szellemi, valamint lelki erőforrást biztosítván a trianoni gúnyhatárt 1947-ben visszaállító párizsi békeszerződés következtében ismét idegen fennhatóság alá kényszerített magyarok millióinak. Volt, amire emlékezni, és ezáltal amibe belekapaszkodni a vállunkra nehezedő nemzeti elnyomás és kommunista diktatúra kettős igájában. Némiképp elviselhetőbbé vált a mindennapi élet, mert a szüleink és nagyszüleink számára már egyszer bebizonyosodott, hogy nincs olyan helyzet és állapot, amely mindörökké tartana.

Mindezt végig és átgondolva fokozódik bennem a bukaresti hatalom ellenünk irányuló és minket sújtó intézkedései által gerjesztett értetlenség. A felülről folyamatosan szított magyargyűlölet és vezényelt jogfosztás ugyanis nem csak nekünk árt, hanem a tőlünk mindenáron szabadulni akaró Romániának is. Hiszen hosszú távon nem csak a mindenkori vezetők iránt fog óhatatlanul ellenérzést kiváltani belőlünk, hanem az országgal szemben is, ami a román fővárostól való tömeges elforduláshoz vezet. Ez pedig az Erdélyt immár száz esztendeje gyarmatként kezelő és lakóira jobbágyokként tekintő államhatalomra nézve végzetes következményekkel járhat.