Ez nem az én városom

Tudom, hogy sokan megdöbbenve fogják elolvasni a vallomásom: nem szeretem a verseket. Igen, nyolcadik osztályos koromban a tanárnőm valamiért rendszeresen bántott, dorgált… Folyamatosan alulosztályozta a feleletem. Iskolánkban szavalóversenyre készültünk. Tanárnőnk az osztálynak azt ígérte, hogy aki az első–ötödik hely közé jut, az kap egy tízest. A drága tanárnőm, mivel nem tartoztam a kedvenc tanítványai közé, nem is akarta, hogy jelentkezzem a versenyre. Ám valahogy csak bekerültem, és a harmadik helyen végeztem.

Azon a napon ünnepeltek. Másnap a tanárnőm rossz hírrel ébresztett a valóságra: csak nyolcas jeggyel jutalmazott, mert szerinte a tízes csak az első helyért járt… Hát a szavalás, a színészi pálya felé kacsintgató elképzeléseim ezzel teljesen szétfoszlottak. Azóta, későbbi középiskolás koromban is már inkább csak lázadtam, soha nem tanultam meg egyetlen verset sem.

Azért vannak régi verssorok, amik még eszembe jutnak. Ha nem tévedek, Petőfi Sándor írta: „Anyám, az álmok nem hazudnak…” Naponta eszembe jut, hogy édesanyám álmai rendszeresen megvalósultak, és azok tényleg nem hazudtak. Én is arra vágyom, hogy álmaim valósulnának meg. Szeretném, hogy megyénk, városaink, ismét igazak, a régiek legyenek. De rossz hírek ébresztenek a valóságra. Szeretett szülővárosomban és lakosaiban nem él már Sepsiszentgyörgy szellemisége. Elnyomta azt a nacionalizmus, a kivagyiság, a törpe jellem, a nem hozzánk méltó üzérkedés. Idegen emberek járnak utcáinkon, szotyiznak, köpdösnek, széthordják a „kultúrpalotát”! Mindenfelé csak szorongó tekintetek, a félelem, és ettől görcsbe rántott arcokkal siet mindenki a maga dolgára. Belém hasít egy érzés: ez nem az én városom!

Orbán Barra Gábor, Sepsiszentgyörgy