Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Európa kísértetei

A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet… Keresi a nép dalban, közmondásban is kőbe vésett jogait a valósághoz. Az emlékezést se lehet megtiltani. Megéltük viszont azt az időt, a második világháborúban is (!) győzelmes Romániában, hogy csak rácsos kapu, rácsos ablak mögött, szalmán éhezve-lakva lehetett emlékeznie a magyarnak. Na, nem is volt olyan messze; s tán ma is élünk, ha meg nem haltunk…

1945-ben hamar elvégezték az akkor legújabb Romániában a földreformot, kisajátítva a földbirtokokat. Máris „működésbe” ment át ama román Gyulafehérvár egyik döntése, ugyanis ’45-ben közel se engedték a határozathozatalhoz a földtulajdonosokat, noha – a nemzetiségi jogok mellett – ez is benne volt az eszményi, betartani nem kötelező határozatokban! Őseik birtokán kisebbségi rovásra kerültek nemcsak a nagy-, hanem a kisebb magyar birtokosok is. Mindössze 50 hektár földet tarthattak meg.
Mondanom sem kell, hogy ez a rendelkezés is elsősorban a magyarságot érintette az enyhén szólva lényegesen más társadalmi, tulajdonjogi viszonyok uralta Erdélyben és Bánságban, mint Munténiában és másutt. 1948-ban jöhetett az újabb forradalmi roham, hiszen a dicsőséges Szovjetunió abszolút biztos hátteret adott a szintén kommunista és szintén „győztes” Romániának. Március első napjaiban főhivatali, fegyveresek által támogatott kisebb-nagyobb elvtársak jelentek meg a lakásokban, udvarházakban, kastélyocskákban, és közölték, egy órán belül el kell hagyni a helyet is, mindent, elvinni semmit nem lehet. És vitték őket zárt helyekre, majd le a Duna-deltába, Moldvába, lennebb, lakatlan helyekre, gyűjtőtáborokba csecsemőkkel, kisgyermekekkel együtt, hullni, halni. Ezt nevezték kitelepítésnek. Elképesztő volt látnom gyermekkoromban Bartalusék, sokak sorsát. Azt, ahogy a szocializmus nevében egy abszolút írástudatlan, ártatlan, nagyon szegény ember lett a néptanács elnöke; szolga a pap, a tanító, az iparos. Villa dirigálta a nyelet.

Igazán nem szerencsém, de alkalmam volt megismerni személyesen is az egyik kitelepített áldozatot Budapesten a ’90-es évek elején. Erdélyi menekült, író lévén, sokan megkerestek, így Gerlóczy Mariette idős, de nem vén hölgy is. Nem kézen közül, hanem bizony két ország között élte drámai életét. A híres Gerlóczy családból való volt, apja Horthy katonatisztje. A háború vége felé boldog szerelmi házasságra lépett az uzoni Temesváry család fiával. A család igen gazdag, tekintélyes.

1945-ben ismét zuhanóba került Magyarország, ismét puffadt Románia. Mariette, immár a Temesváry család tagja, nem maradt Magyarországon, hanem jött, ment a férjével Uzonba, Székelyföldre. Itt érte az 1948-as kitelepítés, két kezdő kommunista ország között. Rabtáborba került férjestől Dobrudzsába, majd más helyekre.

Hihetetlen nyomorról beszélt nekem számtalanszor Budán, a Bartók Béla utca 29. szám alatti lakásában. Férje évek alatt belerokkant a román rabságba, szabadulásuk után nem engedték ki az országból, Kolozsvárra mentek napszámos munkára. Temesváry, a férj belehalt, majd sok év után Mariette átmehetett szülőhazájába, immár végleg, „az oláh kommunizmus özvegyeként. „Élő tanúja voltam annak, ahogy kommunista, nemzetközi himnuszuknak megfelelően a múltat végképp eltörölni igyekeztek, rettenetes elszántsággal, lopva, rabolva, ölve. És elsősorban azokat eltörölve, akik ipart tartottak fenn, mezőgazdaságot, építettek és laktak.”

Országferdülések ideje volt, van, és nem tudhatjuk, merre fordul holnapra a világ. Ennek az országnak egyik örök jellemzője az állandó készenlét a haszonszerzésre, ugrásra. Emlékeznem keserűség, végigéltem, amit írok. Emlékezzék most és majdan az is, aki megúszta a nagyját, itthon. Temesváryné Gerlóczy Mariette sorsa maga a rettenet. Csekély vigasz, hogy ezrekével együtt, két országban. És a múltat agyonhallgatni nem lehet s nem szabad.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük