Hirdetés
Hirdetés
Felhívás!

Embercsoportok

Vietnámiak. Hetvenes évek, Jászváros, egyetemi negyed. Még a nyugat felé nyitás évei, számottevő külföldi diák. Elsősorban görögök, nagy részük a Romániába menekült görög kommunisták gyerekei. Zajosak, polgárpukkasztók, cigarettával bizniszelnek, több időt töltenek bárokban, mint a tantermekben. Annyira érdekli őket a kommunizmus, mint a macskámat az energiaválság. Itt-ott afrikaiak, gürcölnek a nyelvtanulással. De a vietnámiak! Azokat kellene látni! Hazájukban még dúl a háború. Nagyobb csoportokban, mindig együtt mennek egyetemre, kantinba, sportolni, bárhová. Katonás fegyelem, maguk között, diszkrét-halkan csiripelik ázsiai nyelvüket. És tanulnak, tanulnak, hihetetlen kitartással. Időnként nagy, ládaszerű csomagokat küldenek haza. Élelmet, ruhát, ki tudja? A legnagyobb tisztelettel őrizem emléküket.

Vakok. Helyszín – ugyanott. A diákkantinba naponta jönnek egy helyi, nem is olyan közeli intézetből. Diák is van közöttük. Fekete szemüveg, fehér bot. Libasorban. Egy köpcös emberke a vezetőjük. Elképesztő sebességgel a kanyargó ösvényeken, fel a kantin lépcsőin, leülnek két asztalhoz. Őket kiszolgálják. Ennyi támogatást kérnek és kapnak, megköszönik az ételt, és ugyanolyan iramban elvonulnak. Hihetetlen alkalmazkodó képességgel vagyunk felszerelve. Évekkel később, amikor az én tanári fizetésem 1800 lej körül volt, megismertem egy világtalan férfit, aki dobozolással 3000 körül keresett.

Hajléktalanok. Brassó állomásán, bizonyos parkokban, autóbuszmegállókban. Isznak, drogoznak, néhány méterre a rendőröktől, akik a tilosban parkoló autókat vadásszák. Szidjon, aki akar, de N. C. 1988 tavaszán bejelentette, Romániában a lakáskérdés gyakorlatilag megoldódott, olyan szempontból, hogy bárki rászoruló kap hajlékot, ha kérelmezi. Természetesen a lakásépítés nem fog leállni, de a hangsúly a 3-4 szobásokon lesz. Nos, leállt, tudjuk, mikor. És most? Hallom, Szentgyörgyön a hajléktalan szállón „javítják a kommunikációt”, egyéni és csoportos beszélgetések blablabla. Ha cinikusnak is tűnnék, ez jut eszembe. Egy ember fekszik a járdán, hátában kés, fülei levágva, bordái összetörve, ruhái cafatokban. Egy pszichológus odahajol, és bájosan megkérdezi: – Akarja, hogy erről beszélgessünk?

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük