Élünk és meghalunk. De hogyan?

Fiam, húzd ki magad, amikor belépsz egy házba, és vigyázz, hogy emelt fővel távozz onnan – hallottam nemegyszer gyerekkoromban. Az életnek nevezett nagy házba is illene méltósággal belépni, és ugyanúgy távozni, ha eljön az ideje; az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata az első cikkben csupán megerősíti azt a mindenkori, isteni rendet, amely bolygónkat jellemezné, ha az emberfia nem rúgta volna föl már réges-régen.

Születés és halál – két egyedülálló esemény. Mennyire érvényesül az emberi méltóság, amikor egy parányi lény kopog az élet ajtaján? A szülészet – a portásszobától a szoptatós kismamák szobájáig ünnepélyes vagy hideg, futószalag-légkört sugall? Nem tudom elfelejteni, amikor a feleségem először szült – törékeny diáklányka –, annyi biztatást kapott az asszisztensnőtől, hogy csendesen, mert nem vagyunk állatok; majd a kisbabát egy négy négyzetméteres teremben egy spanyolfalba vágott apró lyukon át adták ki, mint egy csomagot a mi, szentgyörgyi, középkorba sem illő postánkon. Egy jelképes ajándék, egy emléktárgy jólesne minden asszonynak, gondolom. És persze az is, ha orvos, ápoló nem tegezné le csak úgy, beidegződésből.

„Méltósággal viselt szenvedés után…” – így szólnak gyakran a gyászjelentések. Csakugyan? A hozzátartozók tudják –a szép megfogalmazás mögött gyakran egy műtétekben összefaricskált, eltorzult, csövek között vergődő-kimúló lény rejtőzik. Nem akarok sem kegyeletsértő lenni, sem az orvosok munkáját felülírni, de régóta kísért egy gondolat. Láttam rokonaimat hazugságokban elringatva ilyen-olyan kezelésnek alávetni, mindhiába. Mi lenne, ha az orvos, aki tapasztalatból tudja, mennyire gyatra eredménnyel jár az előírásos terápia, megmondhatná a betegnek: eddig ér a mi tudományunk, esélye vajmi kevés. Joga van műtétre, kemóra satöbbi, ezt az állam fizeti, ennyi ezer euró a kezelés ára. De ön dönthet úgy, hogy nem kér belőle, és akkor megkapja ennek az összegnek a felét: próbáljon meg valami mást, vagy egyszerűen, amíg megteheti, utazzon egyet Párizsba, New Yorkba, örvendjen hátramaradt napjainak. Nem lenne méltóságteljesebb?

Nem kívánom senkinek, hogy oda jusson. Addig is éljünk emberhez méltóan!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.