Élünk és meghalunk. De hogyan?

Fiam, húzd ki magad, amikor belépsz egy házba, és vigyázz, hogy emelt fővel távozz onnan – hallottam nemegyszer gyerekkoromban. Az életnek nevezett nagy házba is illene méltósággal belépni, és ugyanúgy távozni, ha eljön az ideje; az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata az első cikkben csupán megerősíti azt a mindenkori, isteni rendet, amely bolygónkat jellemezné, ha az emberfia nem rúgta volna föl már réges-régen.

Születés és halál – két egyedülálló esemény. Mennyire érvényesül az emberi méltóság, amikor egy parányi lény kopog az élet ajtaján? A szülészet – a portásszobától a szoptatós kismamák szobájáig ünnepélyes vagy hideg, futószalag-légkört sugall? Nem tudom elfelejteni, amikor a feleségem először szült – törékeny diáklányka –, annyi biztatást kapott az asszisztensnőtől, hogy csendesen, mert nem vagyunk állatok; majd a kisbabát egy négy négyzetméteres teremben egy spanyolfalba vágott apró lyukon át adták ki, mint egy csomagot a mi, szentgyörgyi, középkorba sem illő postánkon. Egy jelképes ajándék, egy emléktárgy jólesne minden asszonynak, gondolom. És persze az is, ha orvos, ápoló nem tegezné le csak úgy, beidegződésből.

„Méltósággal viselt szenvedés után…” – így szólnak gyakran a gyászjelentések. Csakugyan? A hozzátartozók tudják –a szép megfogalmazás mögött gyakran egy műtétekben összefaricskált, eltorzult, csövek között vergődő-kimúló lény rejtőzik. Nem akarok sem kegyeletsértő lenni, sem az orvosok munkáját felülírni, de régóta kísért egy gondolat. Láttam rokonaimat hazugságokban elringatva ilyen-olyan kezelésnek alávetni, mindhiába. Mi lenne, ha az orvos, aki tapasztalatból tudja, mennyire gyatra eredménnyel jár az előírásos terápia, megmondhatná a betegnek: eddig ér a mi tudományunk, esélye vajmi kevés. Joga van műtétre, kemóra satöbbi, ezt az állam fizeti, ennyi ezer euró a kezelés ára. De ön dönthet úgy, hogy nem kér belőle, és akkor megkapja ennek az összegnek a felét: próbáljon meg valami mást, vagy egyszerűen, amíg megteheti, utazzon egyet Párizsba, New Yorkba, örvendjen hátramaradt napjainak. Nem lenne méltóságteljesebb?

Nem kívánom senkinek, hogy oda jusson. Addig is éljünk emberhez méltóan!