Eltűnhet, de nyoma marad

Azt mondják, nemsokára véget ér ez a furcsa állapot, ami már két éve jellemző világunkra. Egyesek szerint már idén májusra lecseng, és elfeledhetjük az egészet, úgy, ahogy van. De vajon el tudjuk felejteni? Tudjuk úgy folytatni az életünket, mintha semmi nem történt volna? Képes nyomtalanul eltűnni valami, ami görcsbe rántja idegrendszerünket most már két esztendeje? Aligha.

Egy személyes példát hoznék fel arra, hogy milyen váratlan szorongást tud előidézni az emberben a helyzet. Már az elejétől úgy álltam az egész dologhoz, hogy igyekeztem betartani minden előírást, szabályt, ajánlást. Noha nem féltem a megbetegedéstől, attól viszont igen, hogy elveszítem szeretteimet. Valamint úgy gondoltam, ha minden tőlem telhetőt megteszek, és más is így cselekszik, akkor hamarabb túl leszünk az egészen. Naiv voltam.

Nemrég keresztszülői teendőimet ellátva elmentem egy gyerekelőadásra. Mihelyt elfoglaltam helyemet, körbenéztem, és ismeretlen félelem uralkodott el rajtam. Rengetegen voltunk. Nem voltunk annyian sem, mint ahány személyt képes volt befogadni a terem. Nem lihegtünk egymás nyakába, mégis rengetegen voltunk. Időszámításunk szerint 2020 előtt nagyjából dupla ennyi ember sűrűsödött be ugyanezen terembe, mégis rengetegen voltunk.

Egyszerűen képtelen voltam elfogadtatni magammal, hogy az, hogy egy terem tele van emberekkel, az teljesen normális. Az agyam nem tudott felidézni olyan emléket, amikor még ennyi emberrel voltam zárt helyen körülvéve. Pedig az életem régen erről szólt. Társasági személy vagyok, szeretek buliba, bálba, összejövetelekre járni. Talán mondhatom most már úgy, hogy szerettem.

És vajon hány meg hány ehhez hasonló rejtett szorongás, félelem rejtőzik bennünk, amelyek majd a legváratlanabb pillanatban jelennek meg?

Kovács Karola, Sepsiszentgyörgy