Elnémult zene?

Egy ideje meg vagyok rémülve. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a kijelentés ilyen formában nyelvtanilag kerülendő, de jelen esetben több annál, mint a megrémültem vagy megrémítettek. Hogyan is mondhatjuk másképp, ha immár a kedvenc zeneszerzőinket is kiiktatnák az életünkből, egyszínűsítve még ezen a téren is mindennapjainkat?!

Miközben hallgatom tízéves unokám zongorajátékát, megesküdnék, hogy jelen pillanatban senki e világon nem játszhatja szebben Mozart kis menüette-jét, a Bourrée-t, mint ő, s bizony sajnálkozom Ana Frank miatt is, akinek Mozart Kis éjjeli zene című remeke volt a kedvence, ezt hallgatta, igen-igen lehalkítva azon a dughelyen, ahonnan e kis dal hangfoszlányai közben rángatták ki a családdal együtt őt is, s vitték a vesztőhelyre.

Megrémülve, igen, megrémülve olvasom, hogy az Oxfordi Egyetem Zenetudományok Kara egyik tanára meghirdette a tanterv dekolonizálásának gondolatát, célul tűzve ki, hogy a „fehér gyarmatosítók”, a rabszolgatartás tényleg nagyon keserű időszakában alkotó zeneszerzők műveit töröljék a tanrendből, amely amúgy is túlzottan európai központú, nyugatmajmoló, s az olyan, mint Mozart (1756–1791), Beethoven (1770–1827), Haydn(1732–1809), Bach (1685–1750), Schubert (1797–1828). De a XIV. századi francia muzsikus-költő, Guillomme de Machaut is maradjon a pálya szélén, vagy egyszerűen tűnjön el. Ezt kívánja az úgynevezett BLM-mozgalom (magyarul nem, de angolul kiírom: Black Lives Matter). Ez magyar nevet nem is érdemel!

Persze, a kívánalom, az elvárás is megfogalmazódik: teret másoknak, a nem fehéreknek, a fekete szerzőknek ugyanis kevés helyet szentelnek, s ez bizony, ahogy olvasom, szorongást válthat ki az egyre több színes bőrű hallgatóban.

A megoldás nyilván valahol középen képzelhető el. Maradjon, ami igazi érték, kerüljenek előtérbe a megkerülhetetlen alkotások, amelyek nélkül mindannyian veszítenénk, szegényebbek maradnánk!