Égszakadás, földindulás

Csaba vezér kihunyt kráterei felett a Hargitán ragyogott a nap, és ontotta a meleget, mi meg vígan lubickoltunk napok óta a Hargita aljában, Szejkefürdő közelében, és dicsértük az Urat, hogy végre itt a nyár, és vége a mikronok uralmának. Orbán Balázs kapui szép sorban állanak, mert rend a lelke mindennek, és mutatják az utat a sok bámészkodónak, akik Mini Erdélyt jöttek látni – aprók, nagyok –, sőt kedvük van körbe is utazni a kis székely körvasúttal. Csodálták az öttucatnyi várat, kastélyt, erődtemplomot, udvarházat, klastromot és paplakot, amik mellett elbaktatott a kis szerelvény. Csodálkoztak magyarul, románul, és dicsérték a székely leleményt, illetve azokat, akik ezt létrehozták. Akaratlanul is hallottam egyet-mást, mert mi is beállottunk a csodálkozók közé. Az elismerés mellet azonban volt, aki Mátyás király kolozsvári szobrát hiányolta a templom mellől, volt, aki román kastélyokat, várakat, sőt toronyházakat. A válasz egyszerű: a bemutató a tizenkilencedik században véget ér. Különben is fel kellett ébredni a kis zakatoló vonat füttyére, már csak azért is, mert vele egy időben megérkezett a Tolvajos-tetőről az égszakadás, földindulás, és fejünkre a sűrű jégkoppanás…

Vannak véletlenek? Nem tudom eldönteni, de azt igen, hogy kik is az őslakosok és egyben ősalkotók Erdélyünkben. Magyar várak, szász templomok, kastélyok és udvarházak vajon ezután már mindig árválkodtok? Azt remélem, unokáink még látnak, kicsiben, nagyban, romban, néha felújítva, és talán továbbadnak az övéiknek…

Ezen a június végi napon a „magyar tenger” is háborgott! Talán elhallatszott odáig az itteni égzengés? Lehet, mert azt jósolja versben Füredről a barátom, hogy lesznek nekünk itt szép napjaink még!

Török Samu, Kovászna