Bűzhedt atomkalongyák

Mit viszen a kicsi madár? Annyi mindenre vártak az óvónők, tanítónők igaz választ, hiszen a szemük előtt osztozkodott a hazugság. Oszlott inkább, eloszlott hideg és nedves téli éjszakákban. A másnap, az már a másé vala, hogy erőnk lenne másmilyen napokra háború után is. Önmagát ringyózza Európa gyors iramban két világháború alatt, után. De ma is föl kell figyelnünk az eseményekre, ha dideregve is, ha még a sírás, az írás is tiltva lészen nemsokára. Uram, bocsá’!

Egy-egy ringyoid sláger rázza a maga riherongyát, hogy hadd vakuljon még a síremlék is idelenn, annak tudatában, hogy igazság, jótevő, az még lenne, emberbőrben is akár. Európa, lám, riszálja most is a magáét, miközben magyarok s mások felhördülve s jajban kiáltják, hogy háború készül – s már itt is vagyon, ne ámuljunk, és ne simuljunk kisebb vagy nagyobb népekhez, hiszen mint titkos bánya mélyében, bizonyosan ott vagyon, s viszi a népeket, nemzeteket. Ki tudja, s mindenki tudja, merre és mire.

Sírhatom hófehér papírra a könnyeim, egy az igazság, és ma is szemközt áll velem. Földet, kisebb-nagyobb hazát közveszélynek tesznek ki ismét ellenségeink.

Mit viszen a kicsi madár, mit a kicsi hajó, és asszonyka-anyák zokogják féltve és félve, vitte az ellenség a békés éjszakákat és nappalokat nemrég is. Mert él…, éltünk…

Pár napja Ukrajna ismét áldozati országgá vált. Viszik kis éji madarak, országocskák békés madárkái a csöndet a fák alól. Vajon lehet-e jobbra várni? Oroszország éppen most elégelte meg, hogy csak vének, kilátásaikban ősöregek, akik még érzik tenyerükben a tankot, az ágyút s a sírkeresztek ólomsúlyát – most ismételnek tán suhintva a megképzelt vezérek, jobb híján.

Nyolcvanon túl kell félnünk és tiltanunk ismét Oroszország mennybemenetelét, szöges ostor meg atomkalongyák között.