Felhívás!

Bérmautak – bensőséges közösségi ünnepek

Fekete-fehér fényképek kerülnek elő, az egyik éppen hatvan évvel ezelőtt készült. Két fiúcskát és egy meglett férfiembert örökített meg a feltehetően amatőr fotós, aki a falu iskolájában tanított, de megengedem, lehetett a közeli kisváros hivatásos fényképésze is, aki kivételes alkalmakkor, sátoros ünnepeken megjelent a szomszédos falvakban, mert tudta, ilyenkor van igény munkájára. Nyurga, serdülő korú, öltönyt és félcipőt viselő fiú az egyik, zömök, gyermekesebb kinézetű, cipőt, csizmanadrágot és kiskabátot viselő a másik, s aki közöttük áll, kezét egyiknek is, másiknak is a vállára tette, mint az alighogy véget ért szertartás alatt: nemrég részesültek a bérmálás szentségében a fiúk, s hol máshol, mint a templomkerítés fehér fala előtt lettek megörökítve – hajadonfőtt mindhárman – a bérmaapával együtt…

Kellemes, már-már nyárias idő lehetett azon a hatvan évvel ezelőtti napon, mert polgárosuló viseletre valló pantallót és félcipőt viselt a fotó harmadik „szereplője” is – a kisváros előkelő vendéglőjének is Pantalló volt akkor a neve! –, holott tájainkon a tavasz vége nemegyszer „előírta” a csizmanadrág és a kemény szárú fekete bőrcsizma viselését, az őszi időjárás pedig a téli öltözetet. Magam is gyermekként rendszerint halottak napjára kaptam meg az új, barna színű bőrbakancsot és hozzá a sínadrágnak nevezett meleg, téli ruhadarabot.

Az 1955-ben börtönből szabadult Márton Áron püspök bérmálási útjainak egyikén, egy bensőséges közösségi ünnepen készült ama fénykép, mely utak akkor is – mondják – valóságos diadalmenetté váltak. Nyilván, külsőségekben is megnyilvánult ez, úgy, ahogy fogadták falvakon és városokon a kommunista hatalom börtöneit megjárt egyházfőt, de főleg a hívek tisztelete, ragaszkodása és szeretete nyomán váltak ezek a bérmautak kivételes ünnepi eseményekké.

A korabeli pártvezetés és az állami hatóságok előtt ismert volt a püspök és a hívei közötti mély lelki és erkölcsi kötődés, s meg is próbáltak mindent „megmozgatni”, hogy akadályokat gördítsenek a bérmálási előkészületek útjába, nemkülönben az egyházi ünnepségek lebonyolításába. Székelyföld, illetve az akkori Magyar Autonóm Tartomány krónikáját lapozgatva (Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság, 1956–1959. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2006) feltűnik a pártállam védelmét élvező percemberkék tüsténkedése, kisstílű akcióinak nevetségessége, mindaz a szorgoskodás, ahogy jelentéseikben beszámoltak, miféle munkatervek készültek a székelyföldi lakosság „felvilágosítása” érdekében, vagy abból a célból, hogy elvonják az embereket az Áron püspökkel való találkozóktól. Mesedélutánok óvodásoknak, kirándulások, pionírok kultúrversenye iskolásoknak, sportvetélkedők nagyobb diákoknak, tudományos és kulturális (?!) konferenciák százával (!) a felnőtt lakosságnak, továbbá motorkerékpár-versenyek, mozikaravánok falvakon, filmvetítések városokon s a többi. Mindez a papság befolyásának gyengítése, a miszticizmus (?!) felszámolása végett…

Mert bizony nehéz mit kezdeni olyan „aggasztó” jelenségekkel, amelyekről tájékoztatták a tartományi pártvezetést 1957 május–júniusában, hogy aszongya Kézdiszentléleken 875 gyerek és felnőtt készül a bérmálásra. Esztelneken a párttagok gyerekeit is a bérmálandók között találni, aztán Imecsfalván ötszázan, Zabolán hatszázan, Gelencén ezerhatszázan gyűltek össze a püspök fogadására. Hatolykán díszkaput állítottak, szőnyegeket terítettek a földre, és térden állva várták az egyházfőt, két nap alatt Kézdivásárhelyen 875 személy bérmálkozott, Szentkatolnán a pártalapszervezet titkára és a néptanács titkára elsőként fogadták a püspököt…

A tájékoztató vagy tájékoztatási instruktor (?) irományaiba foglalta Márton Áron elhangzott beszédeinek egy-egy részletét is. Nem tudni, mennyire hitelesen adták vissza a szolgálatos fülek az elhangzottakat, idézünk mégis egy gondolatot, amit fontosnak tartottak tájékoztatóikba foglalni az elvtársak: „Maradjatok meg vallásosnak, ne engedjétek magatokat befolyásolni a rádió, az újságok és előadások hazug propagandája által, mert ezek tévedésbe akarnak vinni titeket, el akarnak távolítani a vallástól, de minden próbálkozásuk hiábavaló – hívta fel hatolykai híveit Áron püspök. – A katolikusoknak teljes embernek kell lenniük, aki pedig erre nem képes, jobban teszi, ha elhagyja az egyházat.”

Az állami hatóságok heteken belül intézkedtek, hosszú évekig tartó házi őrizetbe helyezték Márton Áront, tíz évig lehetetlenné téve további bérmaútjait, s egyáltalán nem mellesleg: Erdély-szerte kezdetét vette 1956 megtorlása. Közösségi, meghitt ünnepeink sora jó időre megszakadt…

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.