Bejegyzés egy végzős naplójából

Átmentem. Mindegyik vizsgám sikerült. Még a román is, pedig pont azt a tételt nem néztem át. Biztos voltam benne, hogy nem lesz meg az ötös, de végül hetes lett. Nem olyan rossz az átlagom. Biztosan bejutnék ezzel az egyetemre.

Nemsokára kezdődnek az iratkozások mindenik egyetemen. Fogalmam sincs, mit tegyek. Menjek, ne menjek, ha megyek, hová, és egyáltalán miért? A szüleim mindig azt szerették volna, ha orvosit végzek majd. Soha nem tartottam teljesen jó ötletnek, úgy voltam vele, hogy miért ne, de biztosan nem lennék jó orvos. Utálom a vért meg minden velejáróját. Na de aztán most, ezek után a szörnyű hónapok után végképp nem akarok az egészségüggyel foglalkozni.

De azt hiszem, pont annyira kár az egyetem gondolatán rágódnom, ahogyan februárban kár volt a ballagásomat terveznem. Utóbbiból sem lett semmi, csak egy nagyszülős, húsleveses vasárnapi ebéd. Anya mondta, hogy nagyon fél, hiszen rengeteg gyárat bezártak az országban, az övékben is nagy leépítések vannak minden héten. Apa hónapok óta nem tudott visszamenni Németországba, a munkahelyére. Ha nem tud többé visszamenni, anyát pedig kirúgják, mihez kezdenék én az egyetemen?
Tanulnék éjjel-nappal az ösztöndíjért, vagy – hanyagolva a tanulmányokat – dolgoznék valamit? Egyik sem úgy hangzik, mint egy egyetemista álma. Na, meg egyáltalán, lesz egyetem? Mármint, a tizenkettediket is nehéz volt online elvégezni, nem akarok otthonülős, laptop előtt élő, pizsamás, zoomos egyetemista lenni. Annak semmi értelme, tanulni sem lehet, nemhogy vizsgázni. Bea mondta, milyen nehéz volt így a szesszió első évben.

Azt hiszem, a legjobb megoldás az lenne, ha keresnék valami munkát, beszállnék a családi kasszába, segíteném a szüleimet. De ha az ő munkahelyük is hadilábon áll, mi a garancia rá, hogy egy frissen végzettet bárhova is alkalmaznának? Menjek én is külföldre? De az is olyan körülményes és nehéz mostanában… Karantén itt meg ott, a rádióban hallottam, hogy nem fogadnak romániaiakat más országokban. Most akkor mégis mihez kezdjek?