Az vagyok, ami!

Emlékszem, kislánykorunkban Ági barátnőmmel a világ minden önbizalma bennünk lakozott. A legcsodálatosabb hercegnőnek tartottuk magunkat. Mi voltunk a legszebbek, velünk akart játszani mindenki, legalábbis mi így gondoltuk. Hagytuk, hogy kilógjon a pocakunk, borzos legyen a hajunk, és csak táncoltunk, játszottunk. A szekrény volt a nagy Ő, a ház melletti farakás pedig a kávézó, ahol baromi jó szerelmes történeteket találtunk ki.

Aztán nőttünk, és olyasmik történtek, amitől megkérdőjeleztük önmagukat. Valaki mondott valami gonoszat a játszótéren, nem tetszettünk annak a fiúnak, akibe mi szerelmesek lettünk.

Aztán felnőttünk. A felnőtté válással egyre jobban kételkedünk önmagunkban, mígnem minden önbizalmunkat elveszítjük. És hiába mondod, hogy te nem, mert egyszer mindenkivel előfordul. Mindaz az önbecsülés és hit, amit az utcában együtt felnőve megszereztünk, eltűnik.

Majd feltesszük a kérdést: de mi van, ha nem hagyjuk legyűrni magunkat? Mi van, ha erősebbek lennénk a külvilág zajánál? Mi lenne, ha nem érdekelne, hogy nézünk ki, csupán jól éreznénk magunkat? Mi lenne, ha nem érdekelne, hogy milyen a hangunk, csak hangosan énekelnénk?

Mi lenne, ha sosem veszítenénk el a kislánykori magabiztosságunkat?

Nem baj, ha valaki azt mondja ránk, nem vagyunk elég jók, nem akarnak kedvelni, sem szeretni, sőt még ismerni sem minket. Nem baj, ha eltűnnek az emberek az életünkből, hiszen aki fontos, az mindig mellettünk lesz. Nem baj, ha nem vagyunk elég soványak, elég szépek, elég magasak, elég barnák. Nem baj, ha nem szép fehér a fogunk, és vannak pattanásaink, és az sem baj, ha te nem tudsz olyan viccesen elmesélni egy történetét, mint a szomszédod.

Csak legyen erőnk. Legyen erőnk és bölcsességünk, arra, hogy azt mondjuk: én mindezek felett állok, mert tudom, hogy varázslatos vagyok. Csak legyen bátorságod azt mondani, én az vagyok, ami! Az az én, aki büszke arra, hogy Ő ki!