Az örökifjú Petőfi

Eltelt egy újabb esztendő, elővesszük emlékeinket, visszaemlékezünk az esztendő kis és nagy történéseire, kis és nagy megvalósításaira, hiszen ilyenkor szokás mérleget készíteni, s szinte megnyugodni, hogy nem csupán felettem, de mások felett is telik az idő. Azt hiszem, bizonyos szempontból mind egyformák vagyunk: elnapolunk sürgős teendőket, azzal bátorítva önmagunkat, és ha kell, másokat is, hogy holnap is van nap, a következő esztendő is teljes egészében rendelkezésünkre áll.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken – ugrik be Arany János, de erről aztán eszembe jut, illetve már jóval korábban eszemben volt, hogy a magyar irodalomnak van egy örökifjú fenegyereke, az az egyetlen legény, aki nem korosodik, akinek emléke nem kopik. Aki minden pillanatban kéznél van, akkor is, ha verset kell hirtelen előrángatni, akkor is, ha elakadunk a népdalénekléssel, hiszen ki merne ne emlékezni a Petőfi-dalokra! Igen, Róla akarok szólni, erről a soha nem halványuló eszményről, aki egyetlen személyben számunkra a legbátrabb hős, a legavatottabb tollforgató, a leghűségesebb férj és barát, a legjobban teljesítő költőóriás. Akinek túl hamar bekövetkezett halála sem feledtetheti, hogy miképpen is sikerült egyazon időben három helyen is születnie, s miként történhetett meg, hogy születése és halála napján három, de inkább négy vagy még több sírra helyezik rá az emlékezés koszorúját.

Ismerek egy idős tanító nénit, aki kapásból Petőfi-versek tucatjait tudja felmondani. Nincs olyan alkalom, ahol ez a rajongó ne állna elő újabb meg újabb költeménnyel, ha arra lehetőséget nyújtanak neki. Mondják, az idős korban az segít túl az elkeseredésen, ha fontosnak érzed magad. Igaz, Petőfinek ezt nem sikerült megtapasztalnia, ám valamit csak tudhatott, ha röpke tíz esztendő alatt felverekedte magát a világirodalom legnagyobb költői közé. Amit más hosszú évtizedeken át kergetett, azt Ő néhány év alatt elérte, megérte. Emlékezzünk rá újfent minapi – szilveszter éjszakai – születésnapja apropóján.