Az élő az találékony

Lehetséges, hogy más törvényeik is vannak? Kopott kesztyű fele valahogy odalesz, ugrásszerűen megnőnek a másik fél pár esélyei a keresésben. Megleli.
Kosztándi Jenő festőművész Kézdivásárhelytől megvált tavaly februárban. A derűs, nagyszerű ember távollétét ez a mi mai nemzedékünk már sosem hiszi el. Összeforrott városával, szülő- és hazaföldjével, hát elmúlását nem könnyíti bennünk se búcsúcsók, se búcsúbeszéd. Most özvegy hitvese is odalett, amoda, ahol Jenő, a szerető és tisztelő hitves otthonára lelt.
Katalinnak az esélye a tova felé vivő útra csak eddig növekedett. Hogy mi lesz most a világgal, s azzal a világos, tiszta műteremmel, amely párját ritkította, nem tudom. Nem lehet titkos törvény, hogy a hitves követni igyekszik a párját. Földi törvényeinket se tartjuk be sokszor, csak a hagyományainkat, mert azok vaskemények.
Kosztándi Katalin hópihe könnyűségű akvarelljei életesítik a százéves székely hantokat mindörökké. A többi immár a maradék dolga. Mennyire fenséges dolog maradni, azt senki el nem árulja. Különösen nem az, aki éppen menendő időben és lépéskényszerben, a párja után.
Kimeredt szemekkel akarok túllátni az esőn, fölmérendő mindazt, amit hagytak maguk után. Lehetetlen. Hadd legyen boldog az örökös mindörökké. A gyermek, a város gazdagodik minden születéssel, hagyatékozással. De hát – a fájdalomnak nincs mértékegysége. Ilyenkor hajlok azt hinni, hogy valahol, valamikor, egy ravatalon írta egy özvegy a népdalt, utolsó erejével: Szívem tája nem fáj eztán, szabad leszek, mint a madár…
A törvény az hatalom földön, égen. Anyanyelvünk is betartja a magáét. Van vigasz és van vigasság. Egy tőről, gyökérről fakadnak, noha a hatalmas élet két oldalán élnek örökké. A nyugalom s annak ellenkezője, a nyugtalanság elválaszthatatlan e földi világban. Csak így tudok, még egyszer s utoljára, búcsút venni ettől a felejthetetlen, baráti művészházaspártól. Mert az élő sok mindent kitalál önmaga nyugtatására. Még az örök nyugodalmat is.