Arany-fényben

Jöhet bármilyen változás az irodalomoktatásban, kicserélődhetnek tanulásra szánt alkotások, csökkenthetik a tananyagot, az biztos, A walesi bárdok ott marad a megtanulandó, elolvasandó, példaként szolgáló nagy művek között. Nem egyszerű költemény ez, nem csupán egy zseniális szóművész utolérhetetlenül szép megnyilatkozása, hanem a mindenkori lelkiismeret, a hajthatatlan és hajlíthatatlan magatartás, a sebezhetetlen hazaszeretet, a megingathatatlan hit balladába tömörített kifejezése.

Vajon akad magyar tannyelvű iskolába járt és járó vén- és ifjú diák, aki ne vette volna kezébe bár egyszer a nagy költő e gyöngyszemét, ne rendítette volna meg a walesi nép tragédiája, ne tudott volna párhuzamot keresni és találni az azonos sorsú magyarság drámai sorsfordulataival? Csodálkozunk-e azon, hogy Montgomery városban, ahol a legenda szerint a zsarnok angol király máglyahalálra ítélt ötszáz énekest, bárdot, az idén, a magyar költőóriás születésének kétszázadik esztendejében, a város polgármesterének kezdeményezésére a mi Aranyunkat posztumusz, halála után díszpolgárrá avatták?

Angolok mondták, hogy éppen az Arany-balladának köszönhetően a magyar diákok többet tudnak a walesi XIII. századi vérengzésről, mint a vérbeli utódok. És a hajdani kelták utódai most, éppen az 56-os események előestéjén újabb csodát láthattak a fővárosukban: a magyar kultúra angliai követei kezdeményezésére és jóvoltából a cardiffi Szent János-templom hatalmas homlokzatára fényjátékot vetítettek, azaz fénnyel festették fel a falra a vértanúságot szenvedett énekesek történetét. Az Arany-fény csodálata minden bizonnyal az egyetemes magyarság iránti tiszteletet is fokozhatta. A Ferenc József ifjú császár első magyarországi látogatásával kapcsolatosan említett esemény, a költemény születése közérthetően a mindenféle zsarnoksággal szembeni helytállásnak állít örök emléket, a lelkiismeret, a belső szabadság legőszintébb, legtisztább forrása.