Amikor beüt az ősz

Kislány korom óta van egy különleges képességem. Igazából fogalmam sincs, hogy erre a többi ember képes-e vagy sem, hiszen soha senkinek nem meséltem róla. Nem megyek vele sokra, nem nyerhetek a lottón vele, és a párom gondolataiba sem tudok belemászni – sajnos. Különös tudásom csupán arra hatalmaz fel néhány havonta, hogy ha beleszagolok a reggeli, friss levegőbe, akkor megérzem a közeledő, következő évszakot. Mindeniknek van egy illata ugyanis. Az őszé talán a hervadt virág és a beérő körte keveréke, amelyeket éjjel hideg eső préselt össze.

Nos, igaz, ami igaz, idén ezt még, sajnos, nem éreztem. Lelkesen tárom ki az ablakot ébredés után, de semmi. Hiába slattyogok ki a már hosszú ujjú pizsamámban, a forró kávéval a kezemben a hátsó udvarra – ahol érik a körte és hervad a virág −, semmi. Még mindig meleg, még mindig fülledt, még mindig nyomasztó, még mindig migrénes, száraz, vakító, rohadt nyár. Talán azok, akik a csillagok állásában keresik a magyarázatot a mosogatás közben eltört tányérra, talán azok, akiknek minden lépésük spiritualitás mentén lett megtervezve, valakik azt mondják, minden ember abban az évszakban, hónapban van elemében, amelyikben született.

Hát velem valami nagyon-nagyon összekeveredhetett. Megkéstem, vagy hamar jöttem, rossz csillaghatásban fogantam, tudja a fene. Tavaszi lányként semmi nem pezsdít fel jobban, mint a mások által lehangolónak, szomorúnak titulált, az elmúlással egy fedél alá hozott, sárga–vörös–barna évszak. És ha jön, ha késik, ha meleg, ha borús, ha havas – én bizony megteremtem magam körül, amikor már elegem van a fejfájós, tikkasztó nyárból.

Kávé illatú gyertya, tavalyelőtt horgolt tököcskék, sárga ágynemű, forrócsoki, tea és a legjobb őszi barátaim: fonalka és kötőtűcske. Hülye is látja, hogy izzadok a tűről lelógó vastag anyag alatt, de kötöm és kötöm a plédet, mert ősz van, mert megnyugtat, mert újjáéleszt. Ezennel fogadom, nem mozdulok innen addig, amíg az illat meg nem csapja az orrom!