Áldást és jót a jókra

Bizonyos életkorban az embernek fia vagy leánya óhatatlanul foglalkozni kezd a kérdéssel, mit is hagy gyermekeire, unokáira? Magához öleli a számvetés szellemét, és körbejárja a látható világot. Igen ám, viszont másként vet számot hagyatékával egy dollármilliomos, és másként a kaliforniai vagy székelyföldi tisztességes ember, aki – szegény feje – naponta számvetésre kényszerül. Októberünk annyira a magamévá, a mienkké vált a sok számvetésben, hogy jogi kérdésekre is határozott és egyértelmű válaszokra vagyunk képesek. Egy forradalom ehhez elegendő? – kérdezheti ma is a megértő emberfia, de igen az is, aki a népek, földrészek sorsát jogilag az igazsággal méregeti. A magyar nemzetnek voltak békés korszakai is e sok jelzős Európában. Lásd várainkat, városainkat, részünket és veszteségeinket a kereszténység, a reformáció s a világháborús iszonyú omlásokban. Forradalmakat viszont csak az egész nemzet érdekében kezdeményezett, vívott és veszített el a magyarság.

Veszíteni páratlanul jól tudtunk mindig, még akkor is, amikor már ez az egész szedett-vedett, hánykolódó Európa is a saját vesztébe sodorta a magyar népet, nemzetet. Hiszen ma is tudja a magyar, csak nehezen szól arról, hogyan gazdagodtak meg világháborúinkban(-ból) a bűnösök a szemünk láttára, hazánkban is, másutt is, ahová elért az alja népség akarata ellenünk, mindenütt ellenünk…

Ma is apánk, nagyapánk s elődeik évszázadai előtt vesszük le 1956-os kalapunkat. Nemes, nemzetes, életeket javunkra áldozó forradalom előtt tisztelgünk. És sokan mások is, akik előtt a szabadságharcok nem eresz alatt budákoló, lopakodó, settenkedő, könnyed tolvajlások sora volt. Nemzetünk 1848 idején már magáévá tette a nemzeti megmaradás célját és veszteségeit. Az „ötvenhatosok” a rettenetes, barbár kommunista rendszerben keltek birokra hazai pályán a szovjetes, alig-alig magyaros hatalommal.

Isten bocsássa meg, veszteségeinket most nem méricskéljük. Imázni együtt a magyar nemzetért megtanultunk. Azt cselekedjük ma is. Áldást és jót a jókra mindörökkön.