Ahol a hősöket nem felejtik

1956. október 23. Elgondolkodtató, hogy miért ennyire különleges ez a nap. Elgondolkodtató, hogy mi teszi különbé ezt a bizonyos napot a többitől? 1956 megünneplésének nagy az ereje, nagy a tétje, nagy a bánata, nagy a félelme. Emlékezni, emlékeztetni kellene.

Tükröt tartani, és tükörbe nézni, nekem és mindenki másnak. Mind a civilnek, mind a politikusnak, fiatalnak és idősnek, földművesnek és nadrágosnak egyaránt. Idegenben élőknek meg itthon maradtaknak is.

Pillantsunk vissza az emlékezés bús útján, lássuk, mit mutat ez a régi tükörlap. Ősz van, a diákság az utcára vonul. Reménykedik, és hiszi, hogy végre más lesz az élet Magyarországon. Elhiszi, hogy a zavaróan értelmetlen és észszerűtlen Rákosi-korszakot felváltja a normális élet. Hiszi, hogy elmúlnak a fájdalmakkal telt mindennapok nehézségei. Bízik benne, hogy többet nem kell isteníteni Rákosi elvtársat, várja, hogy elmaradjanak a felszínes, kétszínű giccsparádék, megszűnjenek az internálótáborok, kilakoltatások, és még inkább, hogy végre mindenki hazatérhet saját szülőföldjén siratni bánatát, amely örök nyomot hagy benne.

A forradalom emléke mai napig a tehetetlen elkeseredést idézi, de csupán azoknak, akik látták, mi történik körülöttük, akiknek szemét nem fátyolozták el a propaganda kirakatszlogenjei. Akik látták a meghamisított történelemkönyveket, a politikai pártok egyoldalú híradásait, az Európától való elszakításunkat, amely a szabadságot jelenthette volna. Apáink, nagyapáink értik mindezt, hiszen lelkükben a forradalom lángjával beégetett fájdalom még manapság is sistereg.

A históriát szakmaként megélő és művelő E. Hobsbawm szavaival élve „a történelem az, ami megtörtént, nem pedig az, amit szerettünk volna, hogy megtörténjen, vagy legszívesebben elfelejtenénk.” 1956-ot sem felejthetjük el. Ezt az örökséget hagyták ránk felmenőink. Ápolnunk kell, tisztelnünk, és rendszeresen megemlékeznünk róla, mint ahogy történt az tegnap is megyeszerte. De sose higgyük el, hogy van következmények nélküli világ!

Tamás Réka