Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

A szelídség ereje

Jóságos, jámbor ember volt Sándor bácsi. Halk szavú, szelíd teremtés egy hangoskodó és zavaros történelmi időszakban, amikor kistérségünk társadalmában is nőttön-nőtt a feszültség, ami nyilván erőszakban, például gyakori bicskázásokban nyilvánult meg, s úgyszintén súlyos volt az elnyomás, hiszen a kommunista hatalom által célul kitűzött kisajátítások, az államosítás, a szövetkezetesítés vagy kollektivizálás 1948-at követően csak ilyen eszközökkel volt végrehajtható.

Lehetett volna szerzetes is Sándor bácsi, talán annak is készült egykor, de végül kishivatalnok lett, aki munkáját pontosan és teljes odaadással végezte, pénztárosként egy nagyközség szövetkezeti bolthálózatának napi bevételét pörgette át nap mint nap ujjai között, s adott számot róla az utolsó krajcárig, jobban mondva, baniig.

Lélekben erős volt ez a kistermetű, törékeny ember, munkájából adódó csábításoknak ellent tudott állni, s ha bármilyen bosszúság érte, vagy kényes, nehéz helyzetbe került, nem szórt trágár és durva szavakat a világra, főként nem annak Teremtőjére, legfeljebb egy halk „a csoda vigye el!” jött ki a száján…

Önkéntelenül is Arany János esete jut erről eszembe, akitől még szalontai jegyzősködése idején egyik tanácsbeli megkérdezte – az anekdota szerint –, hogy lehet az, hogy nemzetes jegyző úr szájából soha egy adta-teremtette sem hangzik el? Erre Arany kurtán és nyugodtan válaszolta: – Nem szokásom. – Hát ha nagyon megharagszik? – firtatá a tanácsbeli. – Akkor hallgatok. – De ha nagyon, de nagyon megharagszik? – Akkor még jobban hallgatok.

Mondhatnám, Sándor bácsi nem cimborált az ördöggel, hiszen még szájára sem vette a nevét, pedig a történelem tanúsítja, mindig „üzletelt” vele az emberfia. Kiváló írónk, Bajor Andor ugyancsak elmélkedett erről a különleges szövetségről. Mélyreható és szellemes az a mód, ahogyan ezt a kérdést érintette egy humoreszkjében még 1981-ben. „A múlt századokban az ördög rengeteg aranyat adott azoknak, akik eladták neki a lelküket – írja. – De a huszadik században az ördög egyre rosszabbul fizet. Egy piculát ad egy lélekért. Vagy azt sem. Csak nem viszi el azt, aki eladja magát neki. Végül azonban el is viszi, mert az ördög egyre megbízhatatlanabb vásárló. De mégis mindig tud vásárolni; csak az ördög tudja, hogyan.”

Lehetett tehát élni úgy, hogy szájadra se vedd az ördög nevét. Erre int engem ma is Sándor bácsi példája. Nekik ugyan nem volt, de szerette a gyermekeket. S a jó olvasmányokat és a jó gondolatokat. Példának hozhatnám fel az érettségi előtt álló egykori diáknak szánt üzenetét, éspedig ezt:

A búcsúzónak minden emlék drága,

Egy száraz lomb, egy moha, egy kis kavics,

Hogy emlékezzék a távolban is

A helyre, melyre visszavonja vágya,

Tanú lesz az érzéseiről halálig,

S egy semmi így legdrágább kinccsé válik.

 

Ballagásom alkalmából Sándor bácsi ugyanis nem borítékkal, értsd, pénzzel, hanem könyvvel ajándékozott meg, benne saját keze által gyöngybetűkkel írt üzenetet hagyva, az előbb idézettet, Goethe szavaival, 1972. május 24-i keltezéssel.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük