A szabad szivárvány mögül

Ott építetek házat, édes fiam, ahol még az önmagát áldozó harmat is tilos? Ott, édesapám, súgok a szellőnek, üzenek a madaraimnak; nagyra nőttek gyermekeim, alapítsanak! Március havában mintha mindennek szárnya nőne.

És voltak évszázadok, melyek török vagy a még gonoszabb bécsi Habsburg császári udvar kívánalmára, illetve nyálas kéznyalásainak figyelmeztetéseire hajlongva parancsolták a magyar nemzetre a halált, kötelet és ostort. Hogy nemcsak a császári ítélő kezek, hanem fenekek simítása is messze túlmutatott a tisztaság és tisztesség határain, az már a kommunista rémrendre mutat egyenest. Festem március freskóját a magam s drága, de szűk környezetem szivárványszíneivel, ott suhantok föl lobogót az egek felé, ahol a legmesszébb lehet visszalátni lenni, élni akaró magyar embernek.

Házat, falvakat, palotákat építettünk magunknak, másoknak is, miközben ordító rohamokkal törtek össze mindent köröttünk Európában. Jót, rosszat sokat tulajdonítottak nekünk, ám a mai napig sem értem, miért fordított mindent ellenünk még akkor is ez a ringyoid Európa, amikor minden erőnkkel védtük e földrész határait, népeit. Karthágó ókori városa volt olyannyira útjában a Római Birodalomnak, hogy a híres Cato birodalmi első minden beszédét ezzel zárta: „különben az a véleményem, Karthágót el kell pusztítani”. Mi magunk soha nem vétettünk Európa ellen annál többet, hogy építettünk magunknak, védtük a magunkét, s igen a másét is.

Ez a mostani, tisztességben és jogállapotban százszor vedlett Európa most játssza ellenünk a kapudöngölőt, a kútmérgezőt, most, amikor házakat húzunk a fellegek felé tornyostól, a gyermek kenyérhez és dalhoz való jogát ordítjuk a süket milliárdosok agyába. Ott építsetek házakat magatoknak s a szomszédoknak, ahol a jóság kérelmére színes még a harmat is, kőbe vágható még az anyák könnye is. A mostani március próbára tett bennünket, de nem vetett maga mögé. A megépített 1848-as, forradalmas szabadságharc úgy emlékeztet, akár egy égi jelzés a szivárvány mögül.