A régészkedő

Kisdiák koromban ő volt a legszigorúabb tanárom. Amikor ötödikben felkerültem a csernátoni „nagy” iskolába, a számomra érthetetlenül széles folyosón legendákat suttogtak az általa megkövetelt fegyelem fenntartását szolgáló módszerekről.

És mindezt tetőzte, hogy románt tanított, amely amúgy sem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Ennek dacára elsőként nekem sikerült tízest kicsikarnom tőle az egyik feleléskor. Amikor ennek titkát megfejtettem – mindig valami pluszt kellett mondani a tankönyvhöz képest –, az azóta megboldogult Kádár Gyula történész mellett ő lett a másik kedvenc tanárom.

Megszerettem a román-, majd később a latinórákat is. Egy alkalommal azt mondta, stílusa van a fogalmazásaimnak. Akkor még nem tudtam, ez pontosan mit takar, de dicséretnek vettem. És miután a falu könyvtárát is rábízták, neccesleg hordtam haza onnan a köteteket. Mindenki másnak egyszerre kettőt szabadott kölcsönöznie, nekem korlátlan mennyiségben. Mindig gondosan átnézte, miket válogattam össze, aztán a szerinte nem nekem valókat visszavitette a helyükre. Máig sem értem, hogy Rejtő Jenő

Elveszett cirkálójamiért jutott erre a sorsra, de azt később úgyis elolvastam. Apáczai Csere János Magyar encyclopaedia-jából ihletődve – mert azt bezzeg a szatyromba nyomta! – elhatároztam, összeállítom a magam tudástárát. Egy 200 lapos, vonalas füzetet szemeltem ki erre a célra, tőle kértem tanácsot, mi legye a címe. Saját kezűleg írta rá a második oldalra: Silva Rerum. Dolgok erdeje, tárháza. Pár évvel később, 1985-ben, a Securitate által nálunk megejtett házkutatás során egy bizonyos Dobrilă hadnagy olyan érdeklődéssel lapozgatta a szamárfüles füzetet, hogy azóta sem kaptam vissza. Már csak ez alapján is bátran kijelenthetem: a középiskola előtt tőle és a már említett Kádár Gyulától máig ható szellemi muníciót kaptam. Nem véletlen, hogy 1990 elején együtt bábáskodtunk a Csernátoni Füzetek születésénél, és tulajdonképpen ez alapozta meg újságírói pályámat is.

A 2019-es Székely Kalendáriumban már közöltem egy hosszabb részletet háromszéki oktatástörténeti régészkedéseiből Diákok és tanítók fenyítése régen címmel. Végigolvasván a kéziratot, elképedtem azon az iszonyatos munkamennyiségen, a hozzá társuló kitartáson és türelmen, ami egy ilyen páratlan adathalmaz összegereblyézéséhez szükségeltetett. Vajon hány egyházi levéltárat, magángyűjteményt kellett felbolygatni, hány szakkönyvet végigböngészni, kijegyzetelni, amíg összeállt az Anyag, amely a maga nemében egyedülállóan képes érzékeltetni a régi osztálytermek hangulatát, a tanítási módszereket, körülményeket!

Bizony nem egy mai tanügyminiszter okulhatna belőle, mielőtt fejébe venné az oktatási rendszer úgynevezett megreformálását! Igen, Salamon Ferenc legújabb és ez idáig legvaskosabb kötete* nem annyira hétvégi szórakoztatásra alkalmas, de annál inkább haszonnal lapozgatható és tanulságos forrásgyűjtemény a múlt iránt érdeklődők számára. Segít megismerni, összefüggéseiben látni és értelmezni egy letűnt korszak – bizonyos elemeit tekintve visszasírandó – iskolavilágát annak hibáival, hatékonyságával együtt. Erdőnyi dolog maiaknak és utódainknak.