A megmaradás ábrája

Jönnek, jönnek az egyre szebb leányok, mert ez az élet rendje, s mi gyönyörködünk bennük. A rendetlenségben a duhajok egyre jobban akarván élni, képesek egyik esztendőről a másikra földúlni, szemünk előtt országok s földrészek olyan amilyen harmóniáját. Mi, nemzeti kisebbségbe préselt magyarok alig, vagy alig sem vagyunk merészek beleképzelni magunkat a romániai rabokká fölpéldázott kézdivásárhelyi két fiatal férfi, Beke István és Szőcs Zoltán sorsába. Ennyire nehéz lenne elképzelni, hogy ma nekik, holnap nekünk csángatják börtönökben az etetésre szólító rabharangokat?!

Jönnek, jönnek az egyre kacifántosabb román parancsolatok, fittyet hányva még a saját használatra gyártott törvényeikre is. Mert itt még a fizika törvényei sem érvényesek, nemhogy a nemzetközileg szertehazudott és ugyanott meg is tagadott nemzeti kisebbségi jogok lennének életesek. Az immár egyre hírhedtebb, ringyoid módon meg- és lefizethető képviselőik lehazudják a csillagot a törvényekről meg az égről is, pénzért.

Jönnek, jönnek a görbedt próféták, terjesztvén nyugtatásunkra, fölöslegesen, hogy jönnek szebb idők is, csak ezt a kicsi rosszat vészeljük át. No, rabjaink vannak, egyre többen lesznek, hőseink igen kevesen.

Jönnek, jönnek szaporán és frissen az újabb és újabb pártocskák közülünk és a nyakunkra, akár valami gusa, daganat; jönnek azok is, akik születésüket, szükségszerűségüket magyarázzák, feledve, hány hasonló osont már feledésbe. Nem magunknak, hanem magunkért mondjuk még néhányan az összefogás, az egységes munka és politikai, megmaradási küzdelem, mint egyetlen lehetőség ábráját s képletét –hiába.

Jönnek, jönnek az egyre ártatlanabb pártocskák. Életre akarják dédelgetni őket az állítólag érdemlegesek, de nem megyen, nem és nem. Isten föl ne rója vétkemül, de említem, sok százezer évvel ezelőtt már az állatok is tudták, mi a sereg (küzdelem), az egység szerepe a megélésben s megmaradásban.