A magunk része a fájdalomból

Látom az ókori görögök táncát 2500 év távolából, porzik az Olimposz-hegytetőn a boldog Élet fergetege. Az isteneik mosolyognak és koccintanak valahol a holtak lelkére.

Nem tudjuk követni őket ebben a mulatságban. Nem vagyunk se gyávábbak, se bátrabbak náluk. Nekik több istenük volt, azok mind javát akarták fajuknak. Nekünk, keresztényeknek csak egy jutott, de az mindenható. Riadozva figyeljük, ahogy közelít mindenszentek napja, rögvest utána a halottainké.

Talán azért is leve 998-ban általános ünnep, mert kinek-kinek egymagában nehéz lenne emlékeznie annyi egykori elevenre…, talán azért ballagunk anyánk, apánk, dédjeink sírjához együtt, mert erőt s bátorságot nyerünk mások hasonló fájdalmából.

Bennünket, eleven földszinti embereket még a holtaink is összefogásra, kézfogásra, könnyeket megértő testvériségre intenek.

Megnyugtató a közös ünnep, erőt is adhat bizony. Már akinek van ereje bizakodni a földi meg az égi segedelemben.

Urunk, bocsásd meg, hogy hibát lelünk sokszor a teremtésben mi, a gyámolítottak és elhagyatottak. Arccal fordulunk IV. Gergely pápa felé, megköszönnénk, már akinek erre is van ereje s gondja, hogy 835-ben egyetemes ünneppé tette mindenszentek napját, november elsejét, s mellé másodikát, a temetők, keresztfák, kopjafák felkiáltó jeleit.

Vétkezem-e én akkor, amikor nem tartom ünnepnek százmilliók közös emlékezését? Az ógörögök tánccal emlékeztek, vigassággal az egykoriakra. Mi vigasztalanul, mert tudjuk, elkerülhetetlenül melléjük kell feküdnünk egykor. Ez didergető lesz augusztusban is. Okosabbak lennénk, mint ők? Ez a mi egyetlen Istenünk a megmondhatója. Aki anyját, gyermekét ölelné ki sok év után is a földből, az nem ünnepelheti azok távollétét. Ezért adhat nekünk erőt a közös emlékezés, ezért. Egy ember megfáradhat hamar a belenyugvásban. Vallom, hogy ha egymás arcába nézünk a sírhantok fölött, könnyebb elviselnünk a magunk részét mind az életből, mind a halálból.